„Szinte csak egyedül én maradtam Debrecenben”
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2020.01.11. 11:10 | Frissítve: 2020.01.12. 19:17
Debrecen – Ötéves kisfiút, elgyötört ezermestert, agresszív és alkoholista macsót pontosan ugyanolyan hitelesen játszik. Hamarosan újra láthatjuk Debrecenben Gelányi Imrét. Interjú.
Amikor fehérre mázolt arccal, kalapban, szakállasan azt játszotta az Ernelláék Farkasáknál című darabban, hogy egy ötéves kisfiú, elhittük neki. Ahogy a Kálmán nap ezermestereként is rendesen belegyalogolt az életünkbe a maga debreceni tájszólásával, és az Egy százalék indián irritáló Rajmundját is szívesen eligazítottuk volna. S ez csak néhány szerep az utóbbi évekből. Gelányi Imrét évtizedek láthatjuk a színpadon, önmagáról azonban jóval kevesebbet árult el a közönségnek, mint amit az általa megformált alakjairól tudhatunk.
Dehir: Hogy került a színház bűvkörébe?
Gelányi Imre: A Libakert környékén nőttem fel, ahol a kölykök nagy része akkoriban mindig próbált valamit csinálni. Sok mindent kipróbáltunk, az úszást, a futást, a dzsúdót is. Egy barátnőm egyszer megkérdezte, nem lenne-e kedvem elmenni vele színjátszókörbe, ez volt a Várhidi Attila vezette társaság. Onnan indultam én is, ahogy nagyon sokan.
Dehir: Több ismerős arc mozgott azon a környéken akkoriban…
Gelányi Imre: Buzsik Gyurival (a Tankcsapda első dobosa – a szerk.) egy utcában laktunk és egy osztályba jártunk nyolcadikig, a középiskolában meg Lukács Lacival voltunk padtársak három éven át. Aztán amikor átköltöztünk az Újkertbe, Hajdu Szabival lettünk szomszédok. De ezen a környéken lakott Csonka Valter (a Dr. Valter & The Lawbreakers énekese – a szerk.) is akkoriban, meg Szaladják István, aki később a Tamarát forgatta Szabival, és a szomszédban Labi is (Tóth-Laboncz Attila, a Tankcsapda egyik alapítótagja – a szerk.).
Több fontos helyszíne volt a gyerekkoromnak, gyakran megfordultam a Dollárház környékén is a nagymamámnál, a belvárosban. A Csapó utca és a Liszt Ferenc tér által határolt tömbben volt egy belső udvar, a mi kis grundunk. Ott egészen más baráti köröm volt, év közben, a suliban pedig megint másokkal töltöttem az időt.
A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején született és lakótelepen élő generációnak csak egy szikra kellett a kitöréshez.
Abban az időben nekünk Várhidi Attila volt ez a szikra, aki nagyon szabadon gondolkodott, izgalmas volt, ahogy megközelítette a világot, és segített a kreatív energiáinkat munkára fogni.
Dehir: Lehetett volna, mégsem lett hivatásos színész.
Gelányi Imre: Amikor a kilencvenes évek elején a barátaim jó része elhagyta a várost, én addigra már családot alapítottam, 24 éves voltam, mikor megszületett a gyerekem. A baráti társaságomból szinte csak egyedül én maradtam Debrecenben, és bekerültem az egyetemre, ahol egészen más világ nyílt ki előttem. Közben Szabit felvették a színművészetire, de gyakran visszajött, s velünk forgatta a játékfilmjeit. Aztán eltelt pár esztendő, és vagy tíz évig a Szeredás zenekarral játszottam utcaszínházat. Akkoriban pont olyan munkahelyem volt, hogy időben belefért ez is, jártuk az egész országot, néha évi 120 előadást lenyomtunk, nagyon kemény időszak volt, de minden díjat begyűjtöttünk, amit lehetett.
Dehir: És aztán?
Gelányi Imre: Ennek is vége lett. Most állami gondozott gyerekekkel dolgozok lassan húsz éve. Közben gondolkoztam, hogyan lehetne a színházat visszacsempészni ebbe az életembe is, mert éreztem, hogy van valami hiány bennem. Úgy alakult, hogy találtam egy lehetőséget, éppen indult a színművészetin az a képzés, ami színházi szaknevelő néven futott. Ezt 2013-ban végigcsináltam, és közben újra találkoztam Hajdu Szabival. Sokat beszélgettünk, sok időt töltöttünk együtt, s akkor adódott egy lehetőség 2015-ben, hogy hozzunk össze egy darabot. Ez volt az Ernelláék Farkaséknál.
Dehir: Meg is lepték vele a közönséget: nagyon más volt, mint amit addig megszoktak?
Gelányi Imre: Szerintem igen. De nagyon nagy sikere volt az előadásnak, meg később a filmnek is. Debrecenben a Páholyban mutattuk be, aztán játszottuk a Csokonai Színházban, és az összes környező színházi fesztivált végigjártuk vele.
Akkoriban nem tudtuk, lesz-e folytatás, de volt még bennünk mondanivaló erről a témáról, a magyar középosztályról, a magyar középgenerációról, erről a nemzedékről, amelyikkel nem nagyon foglalkoztak az írók, a filmesek.
Mi viszont ide tartozunk. Nagyjából hasonló korú gyerekeink vannak – nekem is, Szabiéknak, Domáéknak (Szabó Domokos – a szerk.) is –, a gyereknevelés mindig téma volt köztünk, ahogy a párkapcsolati kérdések is. Úgy gondoltuk, erről beszélni kellene, mert amikor eltelik egy házasságban vagy húsz év, akkor előbb-utóbb fel kell tenni a kérdést, hogy akkor most mi van, illetve hogyan tovább.
Dehir: Az Ernelláékban meglepő módon egy ötéves kisfiút alakított – fehérre festett arccal. Hogy élte meg ezt színészként?
Gelányi Imre: Ennél a szerepnél volt egy kis küzdelem, Szabi ugyanis végig kitartott amellett, hogy még véletlenül se hozzak olyat hanghordozásban, mozgásban, ami egy ilyen kicsi gyerekre emlékeztetne, mert az egyféle gügyögésbe menne át. Azt kérte, úgy beszéljek, ahogy egyébként szoktam, és a közönség majd elfogadja az illúziót, miszerint én egy gyerek vagyok... Abban az időben sokat megfordultam náluk, nekik is, nekem is volt ilyen idős gyerekem, tehát jól ismertük ezt a világot. Egyébként akkoriban, ezzel párhuzamosan készült Pólik József filmje, az Életem legrosszabb napja is, tehát vagy próbáltam, játszottam, vagy forgattam... Izgalmas időszak volt.
Dehir: Hány előadáson vannak túl az Ernelláékkal?
Gelányi Imre: Már a századikon, ahogy a Kálmán napnál is. Az Egy százalék indiánt pedig hiába most, októberben mutattuk be, már több mint ötvenszer játszottuk.
Dehir: A Kálmán nap ezermestere erősen kötődik a cívisvároshoz a debreceniekre jellemző tájszólással is… Felejthetetlen az a bizonyos „há igen”...
Gelányi Imre: Amikor Debrecenben játszunk, akkor a többiek is átveszik ezt a hajdú-bihari tájszólást, és a közönség nagyon hálás ezért.
Dehir: Az alma nem esett messze a fájától: a fia is színész. Örül neki?
Gelányi Imre: Az élet úgy hozta, hogy annak idején mi külön költöztünk az édesanyjával, aztán amikor 11-12 éves volt Bence, hozzám került. Akkoriban pont benne voltam a Szeredás-projektben és más előadásokban is, ő meg jött velem mindenhova. Neki is volt néhány kanyar az életében, játszott független színházi produkciókban, most pedig Debrecenbe szegődött, a Csokonai Színház társulatának a tagja. Örülök, ha látom a színpadon.
Dehir: Van szerepálma?
Gelányi Imre: Nincs. Szabinál ez egyébként is úgy működik, hogy leülünk, kellene valamit újat csinálni. Mindig ugyanazzal a módszerrel dolgozunk: lefotózzuk egymást, neveket adunk egymásnak, háttértörténeteket találunk ki. S amikor megvannak a figurák, akkor kezdjük el a sztorit kibontani. Ezeket a karaktereket több figurából gyúrjuk össze, ezért érezhetik őket ismerősnek a nézők. A Kálmán napból az Ernő is több alakból jött össze, és az Egy százalék Rajmundja is.
Dehir: Azt láttuk, milyen Ernő vagy Rajmund. És milyen Gelányi Imre?
Gelányi Imre: Visszafogott, csendes alapvetően: nem azt mondom, hogy a háttérben szeretek maradni, de inkább befelé forduló vagyok. Nagyon szeretem a családomat, ha nem lennének, nehezen tudnám végigcsinálni. Van két kisgyerekem, egy hét és egy tizenegy éves, van mire nézni, mindig egy megerősítés, amikor hazatérek hozzájuk.
Dehir: A játékban mit szeret?
Gelányi Imre: Felüdülés, ez a színház varázsa, felmész, és mehet, ami a csövön kifér… Azzal együtt is, hogy szigorú kontroll alatt vagyok, mert Szabi nemcsak rendező, hanem játszik is benne és azonnal lereagál mindent.
Szeretem, amikor benne vagyok a darabban, közel a közönséghez, érzem az energiát, ami jön felőlük. Azt is érzem, amikor nagyon velem vannak, meg azt is, ha nem tudnak velem mit kezdeni...
Dehir: Mit csinál, amikor nem dolgozik, nem játszik, nem a gyerekekkel foglalkozik?
Gelányi Imre: Pár éve írni kezdtem: novellákat, elbeszéléseket. Ez nagyon kikapcsol, nagyon bele tudok merülni, nagyon át tudom érezni a szöveget.
Dehir: Nagy kérdés, vajon más élete lenne-e, ha annak idején elhagyta volna a várost?
Gelányi Imre: Szerintem bedarált volna a 90-es évek eleje Budapesten. Nem bírtam volna a „feszkót”, az elvtárs-pajtásból átmenni az uram-bátyám világába. Sokan mondták, hogy menjek, voltak is helyzetek, de végül maradtam, és utólag visszagondolva azt mondom, nem baj. Most valami olyasmit látnak rajtam keresztül, amit be tudnak azonosítani.
Dehir: Tervek?
Gelányi Imre: Vannak. Lesz egy új film, abban fogok majd dolgozni. S persze, játsszuk ezeket az előadásokat, utazunk, járjuk a külföldi fesztiválokat. Aztán majd kiderül, mit hoz az élet. 53 éves vagyok, pont abban az állapotban, amikor érzem magamban az energiát, és hogy még egy kicsit kellene tolni…
Január 15-én és 16-án a Látókép Ensemble Egy százalék indián című előadásában láthatjuk Gelányi Imrét a Horváth Árpád Stúdiószínházban.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)