Azt szeretné a fiatal színésznő, hogy a távozása után se felejtsék el a debreceniek

---

Debrecen - Szakács Hajnalka búcsút mondott a Csokonai Színháznak. Visszatér szülővárosába: új kihívások, darabok, társulat és közönség. Hogy tekint a változásra? Interjú.

---

Sokak kedvence volt Debrecenben Szakács Hajnalka. Fiatalon, friss diplomával főszerepek sorát játszotta, most pedig két színház büszke rá a Pécsi Országos Színházi Találkozón nyert díja után, hisz elszerződik a tatabányai Jászai Mari Színházhoz. A debreceni évekről, a társulati életről, a külföldi és magyar rendezők közötti mentalitásbeli különbségekről és az állandó megújulás szükségességéről beszélgettünk a fiatal színésznővel. 

Fotók: Máthé András

Dehir.hu: Nemrég kapta meg a Három nővér Irinájáért a POSZT 30 év alatti legjobb színésznőnek járó díját. Az új társulata honlapján ott a hír, s ez nyilván jó belépő Tatabányára, s egyben szép búcsú Debrecentől. Tud épülni az ilyen elismerésekből?

Szakács Hajnalka: Ez a díj nagy motivációmat adott. Szeretnék továbbra is méltó tulajdonosa maradni, ezért fogok igyekezni. Boldoggá tesz az a sok ember, akik velem együtt tudnak örülni, és büszkék rám. Egyébként is rendkívüli helyen áll szívemben ez a szerep és az előadás, de így tényleg felejthetetlenné és meghatározóvá vált számomra.

Dehir.hu: Van Önben némi félsz, hogy új társulatba kerül, új emberekkel kell megismerkednie, együtt dolgoznia? 

Szakács Hajnalka: Olyan fontos számomra, hogy csapattagként tekintsenek rám, mint egy sikeres szervátültetés, mert akkor tudok igazán megnyílni, ha a közösség részének érezhetem magam. Azt láttam, hogy ők jól működnek együtt, összetartó közösség, de volt egy félelmem, hogy tudunk-e majd olyan szorosan kapcsolódni egymáshoz, mint a debreceni társulattal. Kilök-e a csapat, vagy befogad?

Már túl vagyunk egy próbafolyamaton, ilyenkor minden kiderül mindenkiről. Semmilyen félelem nem maradt bennem.

Dehir.hu: A debreceni szerepei között komoly áttörésnek tűnt a francia rendezővel, Adélaïde Pralonnal készült Ha álom az életben nyújtott alakítása, egészen új arcát láthattuk. A Holdbéli csónakos volt az első darab, amiben játszott a Csokonaiban, aztán sorra jöttek a főszerepek. Melyek formáltak Önön a legtöbbet?

Szakács Hajnalka: Érdekes, hogy a Ha álom az életet mondja, de mégis kézenfekvő. Általában egy rendező saját koncepcióval érkezik egy társulathoz, amit nekem színészként ki kell szolgálnom, vagy alá kell rendelnem magam, míg Adélaïde felajánlott egy olyan munkafolyamatot, ami a közös alkotói együtt gondolkodásról szólt. Olyan szabadságot adott nekem és Klárinak is (Varga Klári, a darab másik szereplője – a szerk.), ami új színeket hozott ki belőlünk. Ez a szabadság érződik a színészi játékon is, s ezért sikerült többet vagy más minőségben megmutatni és eljátszani. Konkrét cél hiányában más lesz a színpadi jelenlét, határtalan lesz az, ahová el tudunk jutni. 

Dehir.hu: Vonzzák az ilyen színházi kísérletek, ahol van lehetősége kimozdulni egy kicsit a megszokott munkafolyamatból és színházi rutinból?  

Szakács Hajnalka: Igazából ezt is, azt is szeretem, sőt jó lenne, ha egyik nem működne a másik nélkül. A Csokonaiban nagyon szerencsés voltam abból a szempontból, hogy minden évben kaptam klasszikus darabokban legalább egy olyan szerepet, amiről fiatal koromban elképzeltem, hogy milyen jó lenne eljátszani. Ezek mindig nagy találkozások voltak. Anna (Ráckevei Anna, a Csokonai Színház volt igazgatója – a szerk.) mondta mindig:

ahhoz, hogy egy előadás sikerüljön, jó szögben kell állniuk a csillagoknak. Nem elég, hogy jó a darab, a rendező, hogy a rendezővel megtalálom a közös hangot, hogy jó színészi állapotban vagyok, mindig lehet egy apró bökkenő, amitől kisiklik az egész.

Minden próbafolyamatban elölről kell kezdeni az egész pályát. Újra meg kell találni az érzelmi töltetet, a gesztusokat, az intonációt, a gondolatot. Nagyon sokáig pályakezdő színésznőnek láttam magam, megköszönve, hogy egyáltalán színpadra állhatok, kipróbálhatom magam, ráadásul tényleg nagyon sokféle szerepben, de amikor ezt végleg eldobtam és fel tudtam szabadulni egy nagy szerepben, az a Rómeó és Júlia volt.  Azt gondoltam, hogy végre el tudok vinni egy előadást a hátamon.  

Dehir.hu: Melyik évadot szerette a legjobban?  

Szakács Hajnalka: Az utolsót. És milyen érdekes, hogy két külföldi rendezővel sikerült azt megélnem, hogy ennyire megszerettették velem a színházcsinálást. Ebben nyilván benne van az is, hogy ha egy külföldi rendezővel találkozunk, az előítéletmentes viszonyulás: nem számít, hogy korábban mit játszottam, melyik színházban, milyen rendezőkkel dolgoztam, melyik egyetemen, kinek az osztályában végeztem.

Adélaïde Pralon és Ilja Bocsarnikovsz elhitették velem, hogy bármire képes vagyok a színpadon. Másképp csinálnak színházat.

Mi nagyon szeretünk kritizálni, hiányosságokat keresni a darabokban, az alakításokban, az előadásokban, a próbafolyamatokban, ők pedig azt mondták, hogy bármire képes vagy, és ezzel egy új szellemiséget vittek a próbafolyamatokba. 

Dehir.hu: Miben tért el Bocsarnikovsz attól, mint amit megszokott? 

Szakács Hajnalka: Nagyon felkészült volt, komoly, összefogott koncepciója volt arról, mit szeretne látni, de ezt a közös munka során képes volt lebontani magában és újabb koncepciókat gyártani, ezért folyton alakult az előadás. Ráadásul a próbák elején sok etűdgyakorlatot csináltunk, ami tökéletes volt arra, hogy megismerjük egymás színházi nyelvét. Ez nagyon sokszor- akár idő hiányában- nem alakul ki színész és rendező között, ami keserves helyzetekhez vezethet. Annak ellenére volt gördülékeny ez a munka az orosz rendezővel, hogy a Három nővért elemeztük a legtöbbször az egyetemen, így nekem is volt egy képem arról, hogy hogyan szeretném látni, és ebből nagyon nehéz volt kiszakadni. 

Dehir.hu: Elégedett volt a szerepeivel, és mint mondja, tenyerén hordozta a színház. Mi az oka, hogy mégis igent mondott a tatabányai színház felkérésére?

Szakács Hajnalka: Budapesten születtem, budapesti is vagyok, tehát a szívem ehhez a városhoz kötődik. Kilenc éve mentem el a kaposvári egyetemre, azóta nélkülöztem a családomat, a barátaimat. Négy éve vagyok Debrecenben társulati tag, de előtte már itt töltöttem a gyakorlati évadomat, sőt azt megelőzően elhívott Péter (Gemza Péter, a Csokonai Színház igazgatója – a szerk.) egy szerepre, a már említett Holdbéli csónakosra. Így igazából öt és fél éve ismerhet a debreceni közönség. Hosszú időt töltöttem távol Budapesttől. A másik okot szomorú kimondani, de ez a szakma Budapest központú és nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi zajlik ott. 

Dehir.hu: Az elmúlt évadban budapesti felkérése is volt. A Belvárosi Színházba hívta a Rómeó és Júlia rendezője, Szikszai Rémusz. Az oroszlán télen című darabban Hernádi Judittal és Gálffi Lászlóval játszott. Mennyire befolyásolta a döntést, hogy belekóstolhatott abba, milyen otthon próbálni és játszani? 

Szakács Hajnalka: Biztos, hogy befolyásolt ez is, mert elképesztően inspiráló volt új emberekkel találkozni, akik nagy kedvencei annak a közönségnek. Amellett, hogy a próbákon minden a megszokott módon zajlott, ez adott egy külön ízt a munkának. Megható volt, hogy ilyen művészekkel állhatok egy színpadon. 

Dehir.hu: Mi az, amit nehezen hagy itt Debrecenben? 

Szakács Hajnalka: Hűséges típus vagyok,

nagyon kötődöm ehhez a társulathoz és a színházhoz. A közönség szeretete évről-évre nőtt, szorosabbá vált. Ezt erőteljesen éreztem és nem szeretném, ha elfelejtenének.

Boldogan találkoznék még velük. A társulat végig követte a színészi szárnybontogatásomat, sok mindenen mentünk keresztül és kialakult egy nagyon szoros kötelék, hisz ők a barátaim és a családom is. Mint színész mellettük nőttem fel. 

Dehir.hu: Segítségére voltak ebben, vagy javarészt maga járta végig ezt az utat?  

Szakács Hajnalka: Mázlista vagyok ilyen szempontból, mert nem kellett megharcolni elfogadásért, a pozícióért, többnyire azért sem, hogy főszerepeket kapjak. Sokat tanultam, és rengeteg segítséget kaptam. Mindemellett nagyfokú szabadságot adott, hogy soha nem kezeltek úgy, hogy én vagyok a friss, egyetemről kiszabadult színészpalánta. Egyenrangú partner lehettem.

Dehir.hu: Ha mérleget von, és elképzeli, hogy egy nagyobb áramlatban több vagy másfajta lehetőségeket kaphat, mit próbálna ki szívesen? Mi az, amin már úgy érzi, túl van és mit érezne kihívásnak?  

Szakács Hajnalka: Évekkel ezelőtt még óriási megfelelési kényszer élt bennem a szakma felé. Amikor kikerültem az egyetemről, ez iszonyúan tombolt bennem. Teljesen összetörtem, ha negatív kritikát olvastam. El kellett jutnom arra a pontra, hogy ezekből okulni tudjak, le tudjam bontani ezt a megfelelési kényszert, amit igazából magamnak állítottam fel.

Egy ideje azt érzem, hogy ez sikerült, és azért megyek fel a színpadra, hogy megtörténjen velem ott és akkor, aminek meg kell történnie.

Ugyanakkor akárhány rendezővel dolgoztam, mindenki mást látott meg bennem. Debrecenben főleg naivákat játszhattam, s ha voltak is ebben színek, szívesen megmutatnám, hogy nem csak ez vagyok, mert tudok mocskosabb, gátlástalanabb, negatívabb, ordenárébb, tragikusabb lenni. Ez vonzana.