Tudták, hogy egyszer mindenki meg fog halni?
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2018.05.14. 08:20 | Frissítve: 2018.05.14. 11:55
Debrecen – Készítsék a zsebkendőket, de ne csak könnyekre számítsanak a stúdiószínházban. Kritika.
Nem egyszerű a halálról beszélni. Nem is mindig jó. De nem lehet csak úgy a szőnyeg alá söpörni, úgy tenni, mintha nem lenne. Amikor az ember még tizen- vagy huszonéves, akkor persze lehet vele játszani, kinevetni, legyinteni rá. Azt érezni, hogy a szívünkben örök, lángsugarú nyár van, és hinni, hogy az életünk, ami még jószerével előttünk áll, hosszú évtizedek parádés partija lesz, egy kifutó a végtelenbe, tervekkel, reményekkel, álmokkal tele.
Fotók: Csokonai Színház / Máthé András
De halál mégis van. Eric-Emmanuel Schmitt sajátos darabot írt róla. Hőse Oszkár, a kisfiú, aki kórházban van. A szülei nem nagyon bírnak bemenni hozzá, mert képtelenek megbirkózni a gondolattal, hogy el fogják veszíteni napokon belül. Egy idősödő, kicsit karcos, kissé közönséges stílusú hölgy jár be hozzá, Rózsa mami (az egykori prosti), akinek azonban aranyból van a szíve. Tudja, érzi, hogyan is kell ezt a helyzetet és ezt a gyereket kezelni. Kitalálnak egy játékot, s innentől mintha minden nap egy esztendő lenne, így Oszkár kap némi esélyt, hogy legalább a szavak, a gondolatok szintjén megélje azt, amit a valóságban soha nem fog. S közben írja a leveleit a Jóistennek arról, éppen mi történt vele, mi jár a fejében.
Nem könnyű szerep Oszkáré: ha film lenne, játszhatná gyerekszínész is, akivel addig lehetne forgatni minden jelenetet, míg elég jó nem lesz. Ez azonban színház, itt estéről estére, első nekifutásra a legjobbat kell kihozni minden mozdulatból, mondatból. Oszkár bőrébe Rózsa László bújt a stúdiószínházban. Mozdulatai, hangsúlyozása tényleg mint egy kiskamaszé, játéka rendesen magával sodorja a nézőt. Egy idő után már nem az jár a fejünkben, hogy itt egy gyerek, aki valójában felnőtt, hanem Oszkárt látjuk, ennek a történetnek a tízéves hősét.
Kubik Anna helyzete ehhez képest egészen más. Jóval lazább, ugyanakkor lényegesen sokoldalúbb karaktert kell játszania, mint amilyeneket mostanában kapott. Rózsa mami nem egy pokróc, nem egy kőmerev Rickl Mária a Régimódi történetből, vagy egy harsogó Emerenc Az ajtóból.
Nem túl bonyolult, viszont sokat tapasztalt, és a harsány felszín alatt érző lélek. Elvállalt valamit, amiből nem enged. Pedig talán nincs is mindig nagy kedve hozzá, hiszen ki szeret kórházban, betegek között időzni. Vagy itt, ennél a gyereknél, aki meg fog halni. Ezt mindenki tudja. Az orvosok is, a gyerek is, Rózsa mami is. De a halál hogy is lenne érthető, felfogható egy ilyen srác számára, akinek az iskolában, meg a játszótéren lenne a helye, nem a rácsos ágyon, egy nyomorult kórházi szobában?
Pont olyan leharcolt ez a hely, mint amilyeneket itthon látunk. Nem túl méltó ehhez a kisfiúhoz
– és egyáltalán, hozzánk, emberekhez. Nem ilyen szürke, lepukkant helyeken kellene az utolsó napokat tölteni a Földön – de az élet oly sokaknak és oly sokszor ezt osztja. (Nem véletlen, hogy Debrecenben is elindult a hospice-mozgalom, ez a szép kezdeményezés az emberi méltóság megőrzése érdekében.)
A halálról beszélni nem könnyű. Tele vagyunk félelmekkel vele kapcsolatban – de hogy is ne lennénk. Ahogy a kisfiú kimondja:
egyszer mindenki meg fog halni.
Anyu is, apu is, Rózsa mami is. Mindenki.
Eric-Emmanuel Schmitt nem királydrámát írt, ahol minden drapéria mögött cselszövők és gyilkosok lapulnak és annyi a halál, mint egy levegővétel, hanem egy hétköznapi (vagy annak szánt) történetet tett elénk. Ami viszont nem lehet sem nézhetetlenül szomorú, sem végtelenül és kiszámíthatóan unalmas, színházba ugyanis nem azért megyünk, mert előre megfontolt szándékkal zokogni készülünk.
Ez a darab a komor téma ellenére is képes szórakoztatni.
Nekem rögtön Alfonso Gomez-Rejon 2015-ös filmje, az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni ugrott be, aminek már a címéből is egyértelmű, hogy nem lesz vidám a vége. De azt a mozit is átszőtte az a derű, ami az élet szépségét hirdeti, s ami bizonyos fokig az Oszkár és Rózsa mamira is jellemző. A darab csak néha ült le, csak néha érezhettük túlzottan is didaktikusnak, egyébként teljesen beszippantotta és sodorta magával a közönséget.
A díszletekért és jelmezekért felelős Michac Gábor a stúdiószínház terébe egy fát is álmodott, pontosabban egy fa formájú kompozíciót, melyet kórházi csövek, elektronikai és távközlési kábelek alkotnak.
Mintha az eget és a földet, az alsó meg a felső világot kötné össze az a mesterséges világfa,
melyet a ma embere egyre kevésbé képes megmászni, igazi hősök ugyanis egyre kevesebben vannak. S ha mégis, talán ők maguk sincsenek ezzel tisztában: ahogy Rózsa mami sem.
Bár a darab közel két órás, a vége mégis mintha túl hamar jönne el. Elsőre legalábbis én ezt éreztem. Aztán azt, hogy talán nem is baj ez. Hosszú, kimerítő haldoklási jelenet helyett zenét kaptunk, s mikor az elektrokardiográfiai (EKG) monitoron megjelent az egyenes vonal, váratlan metamorfózis tanúi lehettünk. Oszkár elhunyt – és Oszkár felnőtt. Kibújt a pizsamájából és egy szál fecskében, így, borotvált fejjel, az egyiptomi mitológia isteneit idéző fiatal férfiként táncolt, hintázott előttünk. Angyal lett? Lélek? Álomkép? Ránk volt bízva.
Úgy sejtjük, lesz még rá lehetőség, hogy megnézzék ezt az előadást. Mi, itt a Dehiren figyelni fogunk, s jelezni Önöknek, mikor lesz műsoron, s hogy készítsék a zsebkendőket, de ne csak könnyekre számítsanak, hanem sok-sok nevetésre is. Azzal együtt is, hogy legyenek vele tisztában: aztán persze majd jön a vég, az elkerülhetetlen, és lebomlik az élet fonala.
További fotókat a darabról itt, a színház honlapján találnak.
Cím | dátum |
---|---|
Folytatódik az orosz invázió Debrecenben | 2018.04.28 |
Moszkva meghódította Debrecent | 2018.02.28 |
Barbárok Debrecenben | 2018.02.03 |
Tessék csak nevetni, mi így hazudunk egymásnak! | 2018.01.06 |
Az író felesége takarít, mos és mesél Debrecenben | 2018.01.20 |
Ilyenre csak a franciák képesek, meg a debreceni nők | 2017.10.05 |
A ragtime örök és elpusztíthatatlan Debrecenben | 2017.11.15 |
Már megint itt van a szerelem Debrecenben | 2017.12.17 |
Debrecenben megtudjuk végre, milyen a negyvenes nők élete | 2017.10.26 |
A pocak csak nő, csak nő, miközben Niki megint mindent elmond a terhességéről | 2017.10.28 |
A desszert esete a szójafasírttal a Csokonai Színházban | 2017.10.08 |
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)