Ilyenre csak a franciák képesek, meg a debreceni nők

---

Debrecen – Tehetséges volt, extravagáns és nő. Stúdiódarab intim térben: mint egy tábla csábító, sós kekszes Milka csoki. Kritika.

---

Hosszú élete volt, hiszen 1804-ben született és 1876-ban hunyt el, de ha a nevét halljuk, általában egy fiatal, tehetséges és extravagáns nő képe jelenik meg előttünk. Elegáns férfiruhát és kalapot visel. George Sand vagyok, mondja, mikor bemutatkozik, pedig a világot Amandine Aurore Lucile Dupinként látta meg. De azt tapasztalta, nőként sokkal nehezebb a helyzete, mintha férfi lenne. Sokkal többet nyom a latban a tény, hogy nem férfi, mint az, hogy mit tud, mire képes. S ezt nem akarja elfogadni.

Fotók: Máthé András

A gender-elmélet korában, amikor újra és újra előkerül, mit gondol a patriarchális alapon szerveződött társadalom arról, mi a nő (és a férfi) dolga, hol a helye, különösen izgalmas ez a darab.

Ami csak látszólag nőnemű. Bár egy ragyogóan tehetséges nő (a francia Adélaïde Pralon) írta és rendezte, két nő (Varga Klári és Szakács Hajnalka) játssza a szerepeit, s egy olyan merész nőt idéznek meg, aki máig példakép lehetne, mégsem csak nőknek szól. Hanem a nézőnek. Aki vélhetően nem olyan álproblémákon töpreng, hogy nőként vagy férfiként neki milyen ruhát (nőit?, férfit?) kellene hordania, vagy melyik mellékhelyiséget használnia. (A hölgyek, vagy az urak feliratút? Függetlenül attól, mi a biológiai neme?) Ez a darab és ez az előadás nem erről szól ugyanis. Hanem a az életről. A tehetségről. A művészetről. A útkeresésről. A szerelemről. A nehézségekről. A szenvedésről és a szenvedélyről. S persze, a halálról is, ami mindenkit utolér. Meg a nemi szerepekről, mert az ember mégis valakinek születik.

Ha bármi köze is van a franciákhoz (ugye, mennyire előítéletesek vagyunk?), abban biztos lesz valami csavar. Valami sajátosság, valami különleges íz, laza könnyedség, sárm és báj és elegancia, vonzó életigenlés. Nem véletlen, hogy a francia képzőművészet, zene és film, vagy éppen

a francia irodalom mindig is nagyon erős, nagyon jellegzetes alkotásokat vonultatott fel.

Az elmúlt időszakban kicsit el voltunk kényeztetve, több francia darabot láthattunk – Nyolc nő, Művészet, Hogyan nevezzelek? –, egészen jó előadásokat. A George Sand életét megidéző játékról úgy sejthettük, sötétebb tónusokat fog felvázolni. Ám kellemesen csalódnunk kellett. Nem egy vészterhes, nyomasztó, komor dráma ez, hanem egy pazar, színes játék. Csak úgy kell rá beülni, hogy szeretnénk élvezni az ízeit. Mint egy tábla Milka csokit, amit sós keksszel kombináltak.

A színpadkép egyszerű, ötletes, lehet nézegetni. Jobbra a természetet mutató díszletek (sziklák, hegyek, csobogó forrás), balra zongora (városi élet, polgári otthonok világa), s a háttérben egy laza szálakból álló (lógó) függöny, ami olykor világokat választ el, máskor pedig csak közönséges tereket (láthatót s láthatatlant). Itt lép elénk két debreceni színésznő: Szakács Hajnalka, aki pályája elején, annak emelkedő szakaszában tart, és Varga Klári, aki évek óta a csúcsán.

Mintha a túlvilágból érkeznének. Vagy egy bálból? Egy álomból? Egy álomba?

Az írónő szövegei alapján bomlik ki előttünk a tizenkilencedik század, és benne George Sand korántsem tipikus világa és izgalma személyisége. Messze nem dokumentumjáték ez: sokkal inkább azt a költői színházat idézi, ami miatt nagyon szerethettük Vidnyánszky Attila rendezéseit is. Líra van éppen, viszont semmi unalom. Ha akarjuk, hogy vigyen magával, mint a szél a leveleket, könnyen szárnyára kap a játék.

Két nő, akik beszélgetnek, vitáznak, nevetnek, sírnak, kibékülnek, keresztül küzdve magukat éveken, évtizedeken és olykor többféle szerepben is. Remek kettőst alakítanak, frappáns összhang jellemzi játékukat. S nagyon sok humor, szellemesség érzékenység és érzékiség.

Áradó, szórakoztató ez a játék. Amikor kell, kicsit modoros. Néha szemtelen, néha pikáns. És végtelenül érzékeny. Igazán franciás. Olykor keményen orrba vágó:

odatolja az arcunkba, hogy nem érdekes, ki ez a nő, aki ír, ha nő,

mert a nagy tiszteletű, tekintetes kritikus úrnak kész válasza van ilyen helyzetekre. Nagyjából az, ami manapság is sok hasonló szituációban. Hagyja az ilyesmit másra, és inkább menjen férjhez, szüljön gyereket, főzzön, mosson, végezze a dolgát. Hiszen nő, még ha kalapot is visel, meg zakót és csizmát.

Úgy tűnik, a Csokonai Színház női szakasza most egészen erős. Azt eddig is tudtuk, hogy Varga Klári bármit el tud velünk hitetni, és hozzá kivételesen jól énekel (hangja is van hozzá, meg érzi is a zenét), ám most Szakács Hajnalkát is hallhatjuk dalra fakadni, csak kapkodja a fejét a néző, micsoda dögös duettet nyomnak. (Ráadásul Varga Klári a közönséget is megkísérti, hogy még e sorok szerzője is csak kapkodta a fejét!) Egyensúly van a színpadon, egymás keze alá dolgozik a két színésznő.

Jó páros Varga Klári és Szakács Hajnalka,

akit hagyományosabb, "fiatal színésznős" szerepei (a dühös lovag szépséges felesége, vagy a veronai szerelmesek hisztis Júliája) után a szerencsétlen sorsú Soós Imre életét megidéző Tüzet viszekben bizonyította, hogy a komorabb színek is jól állnak neki.

Ha azt mondjuk, George Sand, stúdiószínház, női szerepek, nők, nőkről, nem csak nőknek, azért  pillantsunk a színlapra. Többek között nő a fordító (Miklós Eszter), a dramaturg (Adorján Beáta), a jelmeztervező (Mészáros Zsófia) is az író-rendező és a színészek mellett. Abban a színházban, melynek igazgatója is nő, s ahol most éppen egy írónőt (bocsánat, egy írót) ünnepelnek fesztivállal, Szabó Magdát. S mindezt nem a férfiak védelmében sorolom. Csak ez valahol így normális.

Még több fotó, s még több információ a darabról a Csokonai Színház honlapján olvasható.