Az ember tragédiája szavatosságát korlátlan ideig megőrzi
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2012.08.12. 12:39 | Frissítve: 2012.08.12. 16:57
Debrecen – Egy album, ami egy év után sem poros. Lapozgatása nem kötelező, de színházat szeretőknek és Tragédia-rajongóknak erősen ajánlott. Ennek a kötetnek ugyanis lelke van.
Madách Imre örök klasszikusunk. Az ember tragédiáját, ezt a 1862-ben, tehát százötven éve megjelent alkotást a mai napig is az európai szellem csúcsteljesítményei között lehet számon tartani: nagyjából ott, ahol Dante Isteni színjátékát, vagy Goethe Faustját. Más kérdés, hogy Madách tragédiája abban is rejlik, amiben az egész magyar kultúráé: ezer év után is idegenek vagyunk Európában, nagyon más nyelvet beszélünk, és éppen a nyelvi finomságokkal nem tud mit kezdeni a világ. Ugyanakkor Madách műve drámai költemény, tehát színpadon is játszható. A szó itt képpé, mozdulattá, zenévé (is) válik.
A képet, a mozdulatot, a látványt ragadta meg az a fotóalbum, amely ugyan tavaly jelent meg, ám aktualitása, érvényessége a mai napig változatlan. Az ember tragédiája nyári, szegedi előadásának születését kíséri végig szóval és képpel, színről színre a Helikon gondozásában megjelent látványos kötet. A produkció több szállal kapcsolódott városunkhoz, hiszen debreceni színészek – például Cserhalmi György, Garay Nagy Tamás, Mercs János, Trill Zsolt, Szűcs Nelli – és debreceni diákok (többek között az Ady Gimnázium tanulói) is játszottak benne. A látványos képekkel teli werk-könyvben Bócsi Krisztián több mint száz fotója mellett olvashatók Bérczes László Ónodi Eszterrel, Rátóti Zoltánnal és Trill Zsolttal készült interjúi, valamint Vidnyánszky Attila esszéje.
Vidnyánszky Attila nagy rajongója a műnek. Többször nekifutott már, hogy színpadra állítsa. Korábban Beregszászon, a határon túli kis (és mérhetetlenül nehéz anyagi körülmények között küszködő) színház társulatával, később Zsámbékon, az egykori rakétabázison, a szegedi előadást követően pedig Debrecenben, a Csokonai Színházban is. Voltak elemek, melyeket előadásról előadásra átörökített, s melyek a cívisvárosi változatban is visszaköszöntek (illetve köszönnek).
Az album képeit már a debreceni előadás ismeretében lapozgatva izgalmas játékra csábul az olvasó. Egyrészt nem feltétlenül láthatta mindenki a szegedi produkciót élőben, a televíziós felvétel viszont közel sem tudta vissza adni, milyen monumentális lehetett a szabad ég alatt tartott előadás. Ehhez képest itt az emlék, az élmény, a debreceni kőszínházi verzióról. Ahol szinte minden más. Szűk a tér, és nem ugyanazok a színészek. Vagy akik ugyanazok, mint Trill, vagy Vass Magdolna, más szerepben tűnnek fel. A Tisza-parti kopaszra borotvált Lucifert játszó színész Debrecenben Ádám szerepét kapta. Lehet tűnődni, hogy amikor a kísértőt, a bukott angyalt alakította, ott volt-e már tekintetében csírája annak az Ádámnak, akinek alakját pár hónappal később a cívisvárosban öltötte magára? Kell-e hogy ott legyen benne ez a figura is, vagy nem számít? Vagy éppen, hogy az a jó, ha nem Trill jelenik meg, hanem Lucifer – vagy éppen Ádám? S ha már Ádám: Rátóti és Trill különbségén is eltöprenghetünk. Melyik az igazibb? Az ötven- vagy a negyvenéves? Vagy azon, mennyiben más Éva a filmekből is ismert, ragyogó Ónodi Eszter, vagy az egészen más karakterű Vass Magdolna, aki Kárpátaljáról érkezett Debrecenbe. Ha láttuk a debreceni Csokonai Színház produkcióját az Úr szakállával, a földhalmok sziszifuszi mozgatásába már-már beleroppanó emberekkel, akkor összevethetjük emlékeink képét azzal, ami az albumban látható.
A kötetnek persze nem feladata az ilyen összevetés. Az az ember sajátossága, hogy mindent viszonyít, keresi azt a pontot, ahol meg tud tapadni, vagy ahonnan a világot ki tudja mozdítani. S nem bánja, ha ez a pont nem mozog, hanem áll, stabil, mint egy kőszikla, amire akár építkezni is lehetne.
Az album paradox módon a pillanat művészetének állít emléket. Azt konzerválja, ami nem örök, hanem változó. A mozgásból hasít ki szilánkokat és lefékezi, megőrzi a pillanatokat. S teszi mindezt egészen jó arányban: mert egy album, amiben kevés a szöveges információ, néha nagyon bosszantó tud lenni. Tény az, hogy a már-már közhelyesen emlegetett „egy kép sokkal több mindent elmond, mint egy hosszú szöveg” filozófiában van igazság, de némi mankó nem árt. Nem árt, ha tudjuk, mit nézünk. A szegedi előadás maga is csak egy pillanat, egy hosszúra nyúlt állókép Az ember tragédiája történetében. Annak lenyomata, mi járt Vidnyánszky Attila fejében, hogyan álltak a műhöz, a szerephez, a játékhoz színészei, s hogyan valósult meg a csoda Isten ege alatt a Tisza-parti városban. Ám ennél többet kapunk az album által, mert Vidnyánszky meg is írja mindezt. A színészek pedig megejtő közvetlenséggel vallanak Bérczes Lászlónak arról, hogyan készültek a szerepre, mi motiválta őket, hogyan épül életükbe egy-egy szerep, vagy akár maga a színház is.
Külön izgalmas a képek sorozatában az a megoldás, hogy a részben Debrecenben, részben Szegeden játszódó próbafolyamat fekete-fehérben jön át. Úgy, amire az ember azt mondja: ez a fotózás, ilyen egy jó fénykép. Az előadásról készült képek azonban már színesek. Lehet tűnődni, melyik inkább valódi. Melyik mond többet önmagánál is. Melyik mutat távolabbra, nyúl mélyebbre és emelkedik magasabbra. Bócsi Krisztián megérzett valamit abból, amit Madách el akart mondani a világról. Képei többségén képes volt megvalósítani a csodát, és a mozdulatlan fotográfiákat élettel töltötte meg. Közhelyes, de a lélek tetten érhető ebben az albumban. S a lapozgatónak akár arra is kedve támad, hogy megkeresse és kezébe vegye Madách egyébként vékonyka kötetét is, s eltöprengjen azon, hogy Vidnyánszky Attila legalább egyszer még – majd ötödjére is... – neki fog gyürkőzni Az ember tragédiájának, s rendez egy olyan változatot, melyben a mű minden sora elhangzik majd a színen.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)