Uborka, áram, élet és halál
Szerző: Szénási Miklós | info@dehir.hu Közzétéve: 2011.03.23. 17:35 | Frissítve: 2011.03.23. 17:35
Szoboszlai Barnabás már-már népi hős lett. Ki ne ismerné ennek az idős kesznyéteni férfinak a történetét, aki 2008-ban úgy döntött, miután nem tudja másképpen megvédeni az uborkáját a kertjébe rendszeresen visszatérő tolvajoktól, új technikával próbálkozik.
A gazda a telekhatáron belül húzott kerítésbe vezetett áramot. Ez a módszer meglehetősen hatékonynak bizonyult – mondhatni, túlzottan is. A kertjébe éjszaka behatoló tolvajok egyike halálos áramütést, két társa súlyos sérüléseket szenvedett. Az akció a gazdára nézve is következményekkel járt: Szoboszlai Barnabás első fokon emberölés és testi sértés vétségében bűnösnek találtatott. A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság egy év két év próbaidőre felfüggesztett fogházbüntetéssel sújtotta, amit aztán Debrecenben másodfokon megrovásra enyhített az Ítélőtábla.
Elsőre azt mondhatjuk, nem is születhetett volna más ítélet, hiszen a gazda csak a magáét védte. De ez így nem pontos. Igaz, hogy a saját tulajdona védelmében alkalmazta ezt az utóbb halálosnak bizonyuló megoldást, attól azonban nem tekinthetünk el, hogy a jelen törvények szerint a gazda elhagyta tettével a törvényesség útját. Más kérdés, hogy sokan szurkoltak neki, és bólogattak egyetértően, abból a tételből kiindulva, hogyha nem védi meg senki a kisembereket, akkor a kisember nem tehet mást, mint hogy maga veszi kezébe a sorsát. Mert nyomasztó alapélmény, hogy a társadalom gerincét alkotó – s talán nem túlzás úgy fogalmazni: becsületes vagy magát becsületesnek valló – többség tehetetlennek és bizonyos értelemben magára hagyottnak érzi magát. Ha áthajtunk a piroson, vagy érvénytelen jeggyel utazunk, akkor büntethetőek vagyunk. De ha veszélyben érezzük a házunkat, a vagyonunkat, netán az életünket, akkor meg talán nem minden alap nélkül hihetjük: egyedül vagyunk és csak magunkra számíthatunk. Valakik összeszedik száradni kitett ruhánkat, felfeszítik kiskertünk szerszámos bódéjának ajtaját, vagy éppen képen gyűrik iskolából hazafelé baktató gyerekünket. Azt szeretnénk, ha ilyenek nem történnének meg: sem velünk, sem másokkal. Elvárnánk, hogy az állam gondoskodjon rólunk ilyen esetekben és helyzetekben is. Szeretnénk például a rendőrségre számítani bármikor, ha bajba kerülünk. Rájuk, s nem önkéntes és önkényes igazságosztó civil vagy egyéb szervezetekre. Ez az egyik olvasat.
A kérdések persze más irányból is sorjázhatnak az uborkás-áramos történet kapcsán. Mi lett volna, ha az elkövetők gyerekek? (S most azzal ne foglalkozzunk, egy jól körülhatárolható népességhez tartoznak-e vagy sem.) Akkor is jogosnak gondolnánk egy ilyen halálos büntetést, ha kölyökcsínyről lett volna szó csupán? Tudjuk, itt rendszeres és visszatérő nem kívánatos vendégek ugrottak be a kertbe éjjel. De valóban azt gondoljuk, bárki, aki a mi házunkba-várunkba behatol (jobb esetben: betéved) lakoljon halállal? Sokaknak lehet ismerős a japán turista esete, aki a klasszikus városi legenda szerint Amerikában véletlenül nem abba a motelszobába akart kissé feldobott hangulatában bemenni, mint amelyikhez felvette a portáról a kulcsot, és ezért az ajtón keresztül lőtte szitává a helyiségben tartózkodó és nyilván zaklatott idegzetű, egyúttal fegyvert is birtokló másik vendég. Ez is egy alternatíva. Mi is kerülhetünk a japán turista helyzetébe akár. Ahogy azon is eltöprenghetünk, szeretnénk-e a hazai lakótelepi környezetben hangoskodó fiatalokat megszólító igazságosztó öreg fater szerepében tetszelegve azzal szembesülni, hogy a játszótéren piáló fiúk előhúznak egy mordályt, és előbb lőnek, aztán mondják, sok a duma, tata... Természetesen mondhatjuk azt is, mentesen minden radikalizmustól: nem kell lopni, nem kell más birtokán kóborolni. Vagy legyen még több rendőr, akiket fizessenek meg rendesen! (Ahogy a pékeket, tanárokat, kőműveseket, orvosokat, postásokat, villanyszerelőket is!) S ha kell, intézkedjenek legjobb tudásuk és belátásuk szerint. Viszont: ne tévedjenek soha!
Ezek persze finoman szólva is naiv és utópisztikus elképzelések. Éppen annyira, mint az, hogy a világban szűnjön meg a szegénység, az éhezés, osszuk el igazságosan a javakat. Legyen szabadság, egyenlőség, testvériség. A világ ugyanis nem ilyen hely. Sokszínű, tarka – és nem pusztán fekete-fehér árnyalatok összessége. Az viszont tény: valamihez igazodni kell a rend érdekében. A rend alappillére mégiscsak a jog kell, hogy legyen egy jogállamban. Lehet, hogy a törvények nem jók. De csak azokhoz igazodhatunk, mint ahogy a közúton közlekedők számára is a KRESZ az alfa és ómega. Még akkor is, hogy tudjuk, azt a nyomorult 30-as sebességkorlátozó táblát öt éve felejtették kint. De: kint van, tehát érvényes. Mint a törvények. Még akkor is, ha kedvünket keserítik az olyan hírek, mint hogy „trélert is loptak a Skodához”, vagy „rettegnek a Dombos-tanyán élők”, netán olyan mértékben elszaporodtak az áramlopások a szomszéd megyében, hogy kiemelt akciót indít a hatóság a tolvajok ellen.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)