Fatima – a magyar üzenet
Szerző: Vojtkó Ferenc | vojtko.ferenc@dtv.hu Közzétéve: 2010.05.16. 09:37 | Frissítve: 2010.05.16. 09:37
3252 kilométer. Ekkora távolság választja el Debrecentől a portugáliai Fatimát. Miért érdekes ez, és miért pont most? Soraim aktualitását az adja, hogy a kereszténység most ünnepelte Jézus mennybemenetelét. Az Újszövetség Apostolok cselekedetei könyvében olvashatjuk, hogy Krisztus miután feltámadt a halottak közül (húsvét), a tanítványokkal maradt 40 napig. Ezt követően távozott az Atyához: Mennybe ment, „szemük láttára felemelkedett és felhő fogta be őt szemük elől”. Az ünnepet valamennyi keresztény egyház megünnepelte a maga módján. A római katolikus egyházfő, XVI. Benedek idén Fatimában mutatott be szentmisét, mint ezt az egyik közszolgálati csatorna hírműsorában is láthattuk. Így érkeztem meg lélekben én is újra Fatimába.
Képzeljünk el egy kis portugál városkát. 1917-ig valójában nagyon kevesen tudták a keresztények közül, hogy Európa térképén létezik egy ilyen nevű település. Nem volt különösebben figyelemre méltó. Pásztorok és földművesek lakták. Napról napra ugyanazokat a feladatokat végezték egészen addig, míg három testvér megszokott útján meg nem jelent Szűz Mária. Nem egyszer, egymás után 6 alkalommal. Azóta zarándokok milliói keresik fel a kisvárost, amely tapasztalatom szerint már nem is olyan kicsi: szállodák százai, éttermek, üzletek, mozgó kenyérárusok, akik kis tehergépkocsijuk platójáról adják a kenyeret – mert ez itt így szokás –, a pásztorok kis házainak helyén hatalmas katedrális, és jelenési kápolna az egykori tölgyfa bokor helyén. Itt jelent meg a Szűz minden alkalommal. De mégsem ez a legizgalmasabb, legérdekesebb egy magyar zarándok számára. Furcsán hangzik, de higgyék el nekem, így van ez. Olyan meglepetés fogadja az ide érkezőt, amilyenre egyáltalán nem számít: Fatima városában nemcsak a bazilika és a kápolna őrzi a jelenések emlékét, hanem egy keresztút is. Katolikus gyakorlat szerint 14 stációt építenek, amely jelzi Krisztus Golgotára vezető útját, szenvedéseit. Fatimában ezt azon az úton építették meg, ahol a pásztorgyerekek naponta terelték a rájuk bízott nyájat.
Az első stációhoz érve, kitörő öröm töltötte el a szívemet, amikor márványba vésett magyar sorokat olvastam: „ Krisztus vállára veszi a keresztet . A stációt építtették: a határon túlra kényszerült magyarok.” Őszinte leszek: ez a néhány sor valahogy közelebb hozta református szívemhez a keresztutat, ezt a stációt. Benne volt a magyar nép minden fájdalma, a vállra vett, kényszerített kereszt. Akaratlanul is az fogalmazódott meg bennem – sorsközösséget vállalva Krisztussal –, hogy a magyar ország és nemzet is a trianoni egyezmény óta járja kálváriáját, cipeli keresztjét. Arra gondoltam milyen jó, hogy magyar keresztény testvérek vállalták az áldozatot és megépítették az első stációt. Imádkoztunk, énekeltünk, és mivel keresztutat jártunk, hát mentünk a következő stációhoz.
A második állomás. És mit talál itt a zarándok: „Először esik el Jézus.” – ismét magyarul, és bár mások, de ugyanazon sorsú, határon túlra kényszerült magyarok építtették ezt a stációt is. Imádság, ének, csak már elcsukló hangon. Több mint elérzékenyülés járta át a szívemet. Mi is elestünk, elesetteké lettünk magyarok. Mégis hatalmas a különbség: az ő és a mi megpróbáltatásaink között. Mi kapaszkodhatunk Krisztus keresztjébe. Ő velünk, a mi lelki fájdalmait cipelve is feláll, erőt ad, biztat. Így mentünk tovább, szemünk előttünk járt. Nemcsak nézni, látni akartunk. A tekintetünk lábaink tempóját előzve hamarabb ért a harmadik stációhoz. Kerestük már a magyar sorokat és nem csalódtunk. Ezt olvastuk: „Jézus találkozik Máriával.” A szeplőtelen édesanyával. Mi is találkozni akartunk, és a csoda megadatott. Lelkünkben találkozhattunk a szenvedő fiát kísérő, összeroskadt, kisírt szemű édesanyával. A kisírt szemű magyar anyák gyermekei építtették a fatimai keresztutat, akik elszakítottság miatti fájdalmukat így fejezték ki 3000 kilométerre a szülőföldtől. Ők így élték át a keresztutat. Azzal a tudattal, hogy Jézus harmadnapon feltámadt a szenvedés és halál után, és 40 nap múlva az Atyához ment, hogy megérkezzen a szentlélek, amely ma is velünk van és ingyen kegyelemből árad, áldását hozza, adja, ha kérik.
Áldás a keresztút, az azt lezáró Szent István kápolna. Már azt hittük, hogy itt vége a lelki útnak. De nem, még egy ajándékot kaptunk: nem épített stációt, nem emberi kéz alkotását; az Istenét egy fa törzsében. Kereszt, amely emlékeztet, figyelmeztet. Mindennek alapja, gyökere Ő maga, aki adta egyszülött Fiát, hogy új kezdet lehessen mindenki számára. Áldozata így legyen élővé, lehetőséggé, áldássá.
Áldozat, áldozás és áldás: Ők, a fatimai magyar építtetők vállalták az áldozatot. Áldoztak arra, hogy magyarul szóljon az üzenet a stációk márványlapjairól; hogy a sorok olvasói és értői ne felejtsék el imára kulcsolni kezüket, leborulni, térdet hajtani és lelkük mélyéből alázatos szívvel kérni Isten áldását a fatimai keresztutat lezáró Szent István kápolnában. Így lehet várni, megélni és megérteni a magyar áldozócsütörtök csodáját.
Vojtkó Ferenc írása
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)