Ilyen volt a régi Nagyvárad: a römiaffértól a Törekvés debreceni vendégjátékáig – képekkel

---

Nagyvárad – Mindenről úgy ír, mintha az olvasója mellett állna Farkas László. Szórakoztató és tanulságos könyve nem véletlenül népszerű.

---

A Sebes-Körös partján fekvő Nagyváradnak igazi rajongója Farkas László. Hetven esztendeje ott született, és élete jelentős részét is ott töltötte. Váradon járt iskolába, s tulajdonképpen csak a kötelező sorkatonai szolgálat vitte el tizenhat hónapra. Számára jóval több az a hely, mint egy város, mint utcák és házak hálózata. Ismeri Nagyvárad minden kockakövét, épületét, parkját, érti és érzi minden rezdülését. 

Illusztráció: Fortepan / Péchy László

Érdekli Nagyvárad, sohasem elégedett meg azzal, amit tud róla – pedig az sem kevés. Folyamatosan, csillapíthatatlan kíváncsisággal kutatja múltját, és figyeli jelenét, változásait. Voltam abban a szerencsés helyzetben, hogy bejárhattam a várost Farkas László kíséretében: lenyűgöző magabiztossággal és elképesztő hévvel sorolta, miről mit érdemes tudni. Hangjából természetesen kritika is csillant, mert nem elfogulatlanul szereti Nagyváradot, hanem okosan, értőn. Tudja, milyen volt, milyen és milyen lehet majd vagy milyen lehetne.

Az elmúlt esztendő második felében jelent meg Történetek a régi Nagyváradról című könyve. Ahogy szerzője felidézi előszavában,

„könyvtárban, olvasóteremben, régi újságok között, aztán otthon, a billentyűzet előtt eltöltött órák termését tartja kezében az olvasó”.

Az írások egy része megjelent korábban nagyváradi lapokban, és hogy szerzője jelzi is, nincs különösebb rendszere sem a kötetnek. Leginkább egy sétára emlékeztet, amikor elindulunk valahonnan és meg is érkezünk valahova, ami azonban nem végállomás, és valójában nem is az érdekes, mint cél, hanem maga az út, ami odavezet. 

Farkas Lászlót minden érdekli, aminek köze van Nagyváradhoz. Széles mesélőkedvvel idézi fel a város egykori történeteit, s festi elénk a hajdani váradiakat. Az Irgalmas-rend tevékenysége pontosan olyan izgalmas számára, mint az, hogy miért szerettek römizni a váradiak, vagy hogyan indult el hódító útjára a NAC, azaz a Nagyváradi Atlétikai Club futballcsapata. Vagy mi hívta életre a másik egyesületet, a Törekvést, melynek játékosai 1912-ben a debreceniekkel is megmérkőztek. A kötet írásaiból jól láthatóvá válik Nagyvárad élete, ahol ezrek és ezrek munkálkodtak azon, hogy egy igazi nagyváros legyen ez a hely. Megtudjuk, milyen szorgalmas kereskedők éltek itt, s rácsodálkozhatunk arra az egyszerű filozófiára, amikor a gyarmatáru-kereskedés vagy az étterem tulajdonosa számára a minőség és a becsület a legfontosabb, ebben látják zálogát a tartós sikernek. Vannak visszatérő szereplők: Ady a Holnap városában számtalan történet hőseként lép elénk. Farkas László ír Csinszkáról, Octavian Gogáról és Juhász Gyuláról, és természetesen megidézi Léda alakját is, mikor elárulja, hogyan végrendelkezett Ady egykori szerelme. Olvashatunk Ferenc József látogatásáról is, aki 1890-ben „bevonult” az akkor még csendes és kisvárosias településre.

Amellett sem megy el a szerző – nem is lehet természetesen – hogy Nagyváradot a történelem a határ túloldalára ejtette: időről időre feltűnik szövegeiben a magyarok és a románok közötti viszony és helyzet is. A nagyváradi futball klub is megkapta a magáét a sikerek ellenére is, amiért nem úgy viselkedtek, ahogy az egy román egyesülettől elvárható lett volna - a korabeli román sajtó szerint. De arról is olvashatunk, milyen sokat tett azért egy kolozsvári tanár, Onisifut Ghibu, hogy a premontreiek birtokait a román állam kezére játssza. Aztán amikor 1940-ben a második bécsi döntés nagy megkönnyebbülést hozott az ottani magyarság számára, ez a Ghibu nevű tanárember gyorsan összecsomagolt és elmenekült, mielőtt számon kérhették volna rajta, mit és miért is cselekedett. Elénk tárul a váradi Biblia, az Olaszi temető (melynek helyén manapság park van), olvashatunk a jellegzetes váradi – és napjainkban egyre szebb képet mutató – palotákról, a helyi nyomdászatról, a kabaréról, az utcanevekről és a Hazatérés harangjairól, de arról is, hogyan és mennyiért rendelt a város hatalmas festményt Feszty Árpádtól.

Sárguló újságlapokról lépnek elénk a hajdani váradiak: színésznők, kofák, hentesek, kávéházi figurák, sportolók, egyházi személyek, tollforgatók és mérnökök, civilek és rendőrkapitányok – és ahogy olvasunk róluk, úgy elevenedik meg a régi Nagyvárad. A város, ami sohasem lesz olyan, mint valaha volt, de vonzó, „csodás” hely ma is.

Farkas László mindenről úgy ír, mintha az olvasója mellett állna, érthetően, közvetlenül mesél mindenről, ami éppen foglalkoztatja. S nem kétséges: mindenre kiterjed a figyelme. A posta, a vízmű, a kórházak élete, a kirakatok és a korzó, az irodalom, a kávézók, cukrászdák és a színház világa egyaránt megelevenedik ezt a fekete-fehéren is színes kötetet lapozgatva. A szerző régi barátját kérte meg a kötet illusztrálására: Cs. Holló Barna grafikái időtlenné, örökkévalónak tűnővé varázsolják Váradot – s egészen mást kínálnak, mintha fotókat nézegetnénk. 

Sokféle városkép létezhet az olvasóban, és Farkas László kötetét lapozva nyilván más fordul meg a fejében annak, aki nap mint nap arra jár, s koptatja „krumpliköveit”, mint annak, aki évente legfeljebb egyszer-kétszer-háromszor csodálkozik rá az épületek homlokzataira, az átjárókra, a kisebb-nagyobb terekre, a szobrokra, a víz hullámzására, a templomokra és a várra, s képzeli el, milyen gyönyörű is lehetett valaha Várad. (Ami egyébként találkozásról találkozásra elképesztően sokat fejlődik-szépül napjainkban – innen nézve így látszik ugyanis.) Izgalmas belegondolni, milyen lehetett Debrecen és Nagyvárad viszonya száz-százötven esztendeje, és valahol önismereti kérdés is, miben vagyunk mások, mi, debreceniek, mint ők, a Pece-partiak. Részben erre is választ ad a kötet, hiszen a szövegekben sokszor előkerül a váradiak nyitottsága, bohémsága, amihez képest az egykori cívisek jóval zárkózottabbak voltak. 

 

Ahogy Farkas László összegzi:

„Nagyvárad mindig szívesen és szeretettel fogadta a más vidékről érkezőket, lévén ez már akkoriban modern, az értékeket megbecsülni tudó kultúr-város. Talán ez az egyik dolog, ami miatt a város szédületes gyorsasággal fejlődött a századfordulón.

(…) Míg a szomszédos városokban, Debrecenben és Kolozsvárott is »jöttmentnek« számított még az is, aki már öt, netán tíz éve élt és munkálkodott a városban, addig Nagyváradon hamar otthonra lelt és egyenrangú volt mindenki, aki alkotni akart, lehetett kereskedő, iparos, vállalkozó, vagy olyan, aki szellemi pályán kereste az érvényesülést. Talán ezért is lett akkoriban Nagyvárad a főváros után az a város, amely kicsiben bár, de a szemét mindig Párizsra, Bécsre vetve, kis nagyzolással, világvárosnak hitte magát.”

Farkas Lászlóval hamarosan a debreceniek is személyesen találkozhatnak: február 23-án a Partium Házban mutatja be kötetét az érdeklődő közönségnek.