Hosszú utat tett meg Csíkszeredától Debrecenig a színésznő, akit a közönség is díjazott
Szerző: Szarvas-Szabó Kata | info@dehir.hu Közzétéve: 2023.02.11. 09:00 | Frissítve: 2023.02.11. 09:00
Debrecen – Szerepek, játék, szabadság, költözés, alkotás, kísérletezés: Hajdu Imeldával beszélgettünk a színház varázsáról.
Jól indult az idei év Hajdu Imelda számára. A Dehir.hu hírportál szavazásán nem csak jelöltje volt az év kulturális szereplője kategóriának, de el is nyerte a díjat a közönség szavazatai alapján.
A Dehir Év embere díjátadóján (fotó: Kandert Szabolcs)
A csíkszeredai születésű színésznő 2016-ban költözött Magyarországra, 2018-tól erősíti a Csokonai Színház társulatát. Ide tulajdonképpen visszatért, hiszen korábban a Deszka Fesztiválon is láthattuk: Egressy Zoltán darabjában, a 4x100-ban húzott magára nemzeti mezt. Sokféle szerepben láthattuk,s bármiben is játszott, emlékezetes teljesítményt nyújtott. Az utóbbi időben többek között a Für Elise és a Névtelen csillag közönségét varázsolta el.
Hajdu Imelda a Debrecen Televízió kamerái előtt, a Színképek című műsorban mesélt magáról. Mint elárulta, gyerekként rajzfilmeket szeretett volna készíteni, később tetoválónak készült, végül versmondó versenyeken, az irodalmon keresztül került közel a színházhoz.
Ahogy felidézte, nyolcadik osztályban csatlakozott a Mága Maszk nevű színjátszókörhöz, de az első emlékezetesebb szerep az egyetemen volt: Beckett Godot-ra várva című drámájában játszotta Lucky szerepét.
- Az volt az az első pillanat, amikor éreztem ezt az átlényegülést, hogy valami teljesen más, akár földöntúli energiákat kellett megmozgatni, és azáltal kommunikálni. S ahogy eltorzult az az Imelda, akit én addig ismertem magamból és valami más jött létre – azt hiszem, ebbe szerettem bele...
Valamiféle transzállapotot idézett elő bennem és erőt adott a játék. Olyan a színpadon való létezés, mintha szárnyaid lennének és mindent tudnál abban a pillanatban, de lehet hogy csak azért, mert azt várják el tőled a nézők, hogy mindent tudj és kénytelen vagy elhinni azt, mert másképp hogyan is mernél odaállni eléjük...
Szabadság, alkotás erő, újrateremtődés, kísérletezés: minden, ami az alkotáshoz, annak kínjaihoz tartozik, az mind ott van velem egy-egy sűrű pillanatban.
Igyekszem azért közel hozni magamhoz, magamon keresztül a színpadi szerepeimet, de hát ezt minden színész tudja, hogy kicsit magán keresztül préseli, rajzolja meg ezeket a karaktereket.
Szeretem, ha a szerepem által egy picit több leszek, mert egy karakterrel való találkozás olyan, mint egy emberrel való igazi találkozás.
Bekebelez, meg kell értened a baját, a szenvedélyét, az alakját, a mozgását – mintha egy új társad lenne, mintha egy hónapig valakivel összeköltöznél... Én nagyon szeretek a fizikalitás felől közelíteni, de van olyan helyzet is, amikor előbb a lelki gátakat kell feloldani egy-egy karakterben és megpróbálni kidomborítani, előadni a sajátosságait, és aztán az is egy folyamat, hogy utána le kell mosni valahogy magunkról.
A fiatal művész nem csak önmagából merít. Ahogy felidézte, 18 évesen, még amikor Csíkszeredában lakott, volt egy sajátos játéka, egyfajta „karaktergyűjtés”.
- Délután meg esténként követtem az embereket. Az volt a szabály, ha valaki egyszer hátrafordul, akkor elengedem, de kíváncsi voltam, mert ez úgy működött, mintha belemásztam volna valakinek egy picit az életébe.
Hajdu Imelda 18 évesen költözött Marosvásárhelyre, ahol elvégezte a Színművészeti Egyetemet, innen Miskolcra került, ahol első körben a bábszínházhoz szerződött.
- Akkor tanultam meg bábokat mozgatni, addig semmilyen bábos tapasztalatom nem volt. Közben elkezdtem játszani esténként az ottani színházban is, és így volt két munkahelyem. Nagyon sűrű időszak volt ez, de nagyon tanulságos: ezt követően költöztem Debrecenbe 2018-ban, azóta vagyok itt – és most nem is tervezek továbbköltözni.
Ahogy felidézi, számára már az első debreceni szerep is meghatározó volt.
- Jeles András rendezte a Júlia kisasszony című drámát, abban Kristin, a szolgálólány voltam, aki folyamatosan jelen van, szemlélődik és elfojtja a vágyait, de az ő szabadságának nincs létjogosultsága abban a miliőben.
Nagyon szerettem azt a próbafolyamatot, mert egy olyan rendezővel dolgoztam, aki bízott bennem. A bizalom nagyon fontos a mi szakmánkban, mert azok a szárnyak, amelyek kellenek a színpadhoz, így még inkább erőre kapnak, és elkezdesz magadban is jobban hinni.
A Lear királyban Cordelia szerepében láthattuk Hajdu Imeldát, aki nagyon szerette az Augusztus Oklahomában című darabot is, amiben az indián lányt játszotta.
- A közelmúltból a Für Elise-ből a kis Magda bátorsága kezdett inspirálni, folyamatosan, a magánéletemben is. Az ő szabadsága megtanított arra, hogy hajlamosak vagyunk bírálni valakit, akit nem ismerünk, valakit, aki különben zseni, és aki folyamatosan azt bizonygatja, hogy ő több, mint a környezete. Ez a szerep megmutatta, hogy emögött pedig olyan erő van, ami engem arra sarkallt, hogy igen, ki lehet mondani a véleményedet. Van joga az embernek kimondani a saját véleményét és azáltal formálni a mikrokörnyezetét. Merthogy kisemberek vagyunk, nem tudunk úgy hatni a világunkra, hogy annak tényleg legyen lenyomata, de a mikrokörnyezetünkre igen és szerintem ez kötelességünk is.
Debrecen nagyon sokat jelent és ad is Hajdu Imeldának. S hogy mit?
- Leginkább biztonságot, amire már vágytam. Sokat utaztam, költöztem, keresgéltem magamat és úgy érzem, ezt itt Debrecenben megkaptam a társulattól, és itt találtam meg a páromat is.
Amikor a terekről, az álmokról, a célokról beszél, szót ejt a zenéről, hogy szeretne „hangilag” is fejlődni, meg arról, hogy szívesen filmezne, de „a vidéki színházban ez egy kicsit nehézkes”.
Bár a családjában nincs színművész rajta kívül, mindenben támogatják őt. Hiába nyolc órányi távolságra laknak Debrecentől, jönnek, és megnézik az előadásait.
- Talán az egyik legfontosabb, hogy a szüleimet végre büszkévé tudtam tenni Debrecenben, úgyhogy ezért például nagyon hálás vagyok.
Ahogy felidézi, ez az otthonról jövő támogatás mindig is elkísérte.
- Amikor tizenhat voltam, azt kérdezték, mi szeretnék lenni, vagy hogyan szeretnék élni, és én azt mondtam, hogy utazni szeretnék és szerelmesnek lenni egész életemben.
A színházban ezzel a többlet élettel bármikor tudok szerelembe esni, utazok egyik lélekből a másikba, egyik korból a másikba, egyik szenvedélyből a másikba, és utazok vissza magamba is. A szerepről való leválás is egy utazás.
Az öröm hamarabb elillan, de van olyan előadás, amikor azért ülök az öltözőmben tíz percet, ahogy például a Névtelen csillag végén, mert kell egy kis idő, hogy a fájdalom, amit átéltem a színpadon kiürüljön belőlem.
Hajdu Imeldát hamarosan a Ludas Matyiban is láthatjuk, ebben Klára szerepét kapta, aki Matyi szerelme. Mint mondja, számára nagyon fontos, hogy folyamatosan arra készteti az embert a színészet, hogy megújuljon és szembenézzen önmagával. Minden szereppel való találkozás egy felismerési folyamat, egyfajta terápia.
- Nekem szükségem van a színházra. Nem a színháznak van szüksége rám, hanem nekem a színházra. Mi, színészek, emberek vagyunk, akik pótolhatóak, de a mi életünkben a színház nem pótolható...