A konyhában is az alkotás vágya hajtja a Foto-Art díjas debreceni színésznőt
Szerző: Gurbán György | gurban.gyorgy@dehir.hu Közzétéve: 2024.04.01. 14:00 | Frissítve: 2024.04.01. 14:01
Debrecen – Majzik Edit főiskolásként eldöntötte, soha nem akar színész lenni Debrecenben. Ehhez képest már a huszonharmadik évét tölti a Csokonai Színházban.
Majzik Edit 1984-ben, 17 évesen lett a Nemzeti Színház Stúdiósa. 1986-ban jelentkezett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol 1990-ben diplomázott, Zsámbéki Gábor és Székely Gábor osztályában. Ám még előtte – főiskolásként - volt egy sok szempontból emlékezetes szerepe, amiben először láthatta a debreceni közönség. Ez volt 1989-ben a Füst Milán: Boldogtalanok című produkciója a Csokonai Színház Kamaraszínházában.
Veszedelmes viszonyok (Gálos Mihály Samu/Csokonai Színház)
Dehir.: Milyen emlékeket ébreszt ez az előadás?
Majzik Edit: Nagyon vegyeseket. Nehezen készült el, egyszer le is kellett állni a próbafolyamattal. Számomra igazi mélyvíz volt szakmai szempontból, ráadásul pesti lányként a vidéki lét is furcsa lenyomatokat hagyott bennem. Bár bizonyos pillanatait élveztem az előadásnak, úgy érzem, adós maradtam Víg Vilma megformálásával.
Dehir: Ehhez képest egy korabeli kritika – nevezetesen Csizner Ildikóé - így fogalmazott: „Majzik Edit finoman kidolgozott, őszinte eszközökkel hozza színpadra a romlatlan, tiszta szívű, rossz környezetbe kerülő Vilmát”…
M. E.: Na, ez az, pontosan úgy éreztem akkor magam, mint Víg Vilma. Nagyon tömény volt a próbafolyamat, hiszen több rendkívül tehetséges, roppant érzékeny, szuverén művész szerepelt benne, irgalmatlanul sok magánéleti problémával. Egyrészt csodálva néztem Kovács Lajost és Falvay Klárát, mert óriási színészek, másrészt úgy éreztem: nem szeretném, ha az életem, ebbe az irányba tartana. Az előadás alatt rengeteg civil érzésem volt, néha kifejezetten féltem Lajostól, olyan elementáris erővel élte át a szerepét.
Dehir: Árnyalódott ez ez érzés azóta?
M. E.: Persze, hiszen az évek során sok mindent megtanultam az életről és a szakmáról, de sokkoló volt szembesülni azzal, hogy a színészi létnek mennyi formája van és mennyi önsorsrontás lehet benne. Így amikor azt éreztem, hogy legtapasztalatlanabbként, legfiatalabbként én viselkedem a legfelnőttebben, legfelelősségteljesebben, számomra katasztrófa volt. Mindenesetre akkor megfogadtam: soha többet nem teszem be a lábam a debreceni színházba.
Dehir: Ez nem egészen alakult így...
M. E.: Mondhatjuk így is. Először még messzebb kerültem Budapesttől, hiszen Nyíregyházára szerződtem, onnan hívott el 1992-ben Pinczés István, a Csokonai akkori vezetője és Dobák Lívia dramaturg, egy konkrét szerepre. Ezt volt Parti Nagy Lajos Ibusár című darabja.
Dehir: Milyen lenyomata van az első debreceni, 1992 és 2006 közötti időszakának?
M. E.: Millió jó emlékem maradt, kezdve az Ibusártól, ami remekül sikerült, mert minden résztvevője a siker irányába tolta az előadást. Sokan többször is megnézték, magyartanárok hozták el diákjaikat újra meg újra. Emlékszem, egyikük mindig ott ült velem szemben - szerep szerint a jegypénztárban ülő Sárbogárdi Jolánnal szemben - és nagyokat nevetve mindig előre szólt a mellette ülő gyerekeknek: na, most figyeljetek, ez nagyon jó lesz! Azt hiszem, az én debreceniségemben az volt a legjobb, hogy nem csak aktuálisan, hanem évekre előre gondolkodtak bennem a színház vezetői, Pinczés István, Lengyel György és Csutka István is, mert tudták, hogy nekem milyen szerepeket kell eljátszanom. Jó visszaemlékezni olyankor is, amikor éppen lasagne-hoz nyújtom a tésztát, miközben beszélgetünk.
Dehir.: Apropó, lasagne. A világháló tanúsága szerint Majzik Edit nem csak színpadon, hanem a konyhában is képes figyelemreméltó teljesítményre…
M. E.: Kiskutya vagyok én ebben a nagykutyák között, de nagyon érdekel a gasztronómia, hiszen ez is alkotó tevékenység. Ezért járok most már a második, ezzel kapcsolatos iskolába.
Dehir.: Ezen intézményesített formájú képzés értendő?
M. E.: Természetesen. Ha minden jól megy, május végén már szakképzett szakács leszek. Nem azért, mert feltétlenül dolgozni szeretnék konyhán vagy menzán, hanem mert szeretném kijavítani az évtizedek során berögződött hibákat, és mert szeretnék alaposabb tudást szerezni alapanyag ismeretből, technológiából, egyáltalán mindabból, amit ma a főzés tudományának hívunk. A tudatosság nagyon fontos az életemben és a szakmámban is. Szeretem pontosan ismerni a folyamatokat. A főzésben is. Na és vágyálmaim is vannak ezzel kapcsolatosan.
Dehir.: És most milyen a visszatérési utáni Debrecen 2.0?
M. E.: Az embernek tisztában kell lenni azzal, hogy az idő múlásával a szerepek változnak, még akkor is, ha viszonylag jól tartja magát. Korom szerint lassan leginkább valakinek az anyukája, vagy nagymamája lehetek az előadásokban. Nem dörömbölök szerepekért, korábban sem tettem. Csodálatos színpadon lenni, csodálatos nézni a fiatalokat, de nem halok bele, ha nem vagyok ott.
Dehir: A Máthé Andrástól, a Foto-Art díj alapítójától nemrégiben átvett elismerést hogyan értékeli?
M. E.: Máthé András úgy ismer, mint a tenyerét, hiszen több mint harminc éve ismer, a pályám elejétől fotózott engem. Ha ő úgy véli, hogy ennyi idő után még annyira meg tudom lepni - Oláh Zsuzsával együtt -, hogy az díjat érdemel, óriási megtiszteltetés.