A bomba nagyot szól a színpadon, és a lövöldözés is bejön a fiataloknak
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2024.03.11. 10:30 | Frissítve: 2024.03.11. 10:50
Debrecen – Azt is élvezik, ha szól a rap. A világ egyik legismertebb meséjéből nagyon látványos színházi előadást láthatunk a Csokonai Fórumban. Kritika.
Az Alice Csodaországban a világirodalom egyik legismertebb meséje. Sokan sokféleképpen elemezték 1865-ös megjelenése óta a különc Lewis Caroll regényét, ami leginkább olyan, mintha egy kicsit életvidámabb (de azért mégsem teljesen boldog), betépett Franz Kafka szeretett volna betörni a gyermekirodalom világába. Szokták emlegetni, hogy ez egy fejlődésregény, és az átmenetet mutatja meg a kamaszkorból a felnőttek világába, egyúttal görbe tükör is, melyben a szerző saját korát és annak szereplőit figurázza ki. (Amiről ennyi év után egyre kevesebb ismeretünk lehet.)
Fotók: Csokonai Színház / Éder Vera
Talán az sem véletlen, ha azt érezzük, ebben a világban egy kicsit mindenki bolond, ahogy az sem, hogy a hippikorszak ikonikus és pszichedelikus rockzenekara, a Jefferson Airplane dala, az Alice inspirálta White Rabbit rendre előkerül a filmekben, ha a szereplők hallucinogén szereket fogyasztanak.
Az, hogy 2010-ben az extravagáns és enyhén deviáns Tim Burton (még Johnny Depp botrány-cunimaija előtt) filmet forgatott belőle, ismét előtérbe hozta e furcsa történet szerzőjét. (Erre rátett egy lapáttal a 2016-os Alice Tükörországban című Disney-film is, ami azért messze nem volt teljesen egyértelmű siker.) Mindenesetre Lewis Carollról (aki matematikus, költő, író, lelkész és lelkes fotós is volt) megtudhattuk, hogy szívesen barátkozott kislányokkal, előszeretettel fotózta és rajzolta őket (akár hiányos öltözékben is), mellékesen pedig sosem nősült meg. Mindennek egy irodalmi alkotás (zene, festmény stb.) minőségéhez nem kell, hogy köze legyen. Ady kötetei sem azért vannak ott a könyvespolcunkon, mert mintaszerűen józan életet élt, hanem mert jól írt. Tehát ezek tények, másrészt
a kérdés pusztán annyi, elég jó alapanyag-e az Alice Csodaországban és össze lehet-e hozni belőle egy jó ifjúsági előadást. Olyat, amit a gyerekek, de akár a szüleik is élvezhetnek.
A debreceni előadáshoz, melyet a Csokonai Fórumban láthatunk, Sándor Juli írt szövegkönyvet és Mikó Csaba (akire a debreceni nézők is emlékezhetnek, hiszen ő jegyezte például Az ifjú Mátyást vagy A száműzött herceget is korábban), és ahogy Bereczki Csilla, az előadás rendezője korábban nyilatkozta, „kifejezetten a színészekre” szabták a szöveget. (Lehet, ennek ellenére felnőtt nézőként én úgy érzem, ez nem egy Shakespeare- vagy Háy-darab, itt könnyebben felcserélhetők a színészek, nincs nagy jelentősége, ki van egy-egy álarc alatt, és így talán el lehetne kerülni azt is, hogy egy-egy színész olyan szerepben vonuljon fel, amiből bőven kinőtt.)
Az Alice zenével indul, egy rapzenekar játszik egy kollégiumban, lendületesen, nagy erővel, nagyon mainak tűnik ez a felütés. Az iskolás korú közönségnek ez a zene bejön, imádják a Virág szerepében vagányan rappelő Tolnai Hellát. Azt is, amikor kiderül, hogy a kollégium valóságán túli világ, ahova hirtelen átkeveredik Alice (Balázs-Bécsi Eszter) egy hatalmas, nagyjából bokáig érő vízzel teli medence, abban gázolnak, tapicskolnak a szereplők. Nagyon látványos, ahogy a gigantikus vetítések, a fényjáték is, és a a pazar táncjelenetek, amikre a gyerekközönség lába is lelkesen veri a ritmust.
A történet egy utazásra épül, ami megszokott a mesék világában, ám itt elég sajátos helyzetek és figurák váltakoznak. Köztük egészen mulatságosak is, mint a mindig siető fehér nyúl, vagy a talán nem is létező macska (Vranyecz Artúr), meg olyanok is, amikkel nem feltétlenül könnyű mit kezdeni, hiszen Caroll világában egy királynő uralkodott, meghatározott egy rendszert, egy rendet, és persze, a mesékben helye van egy királynőnek, de az mégi kérdés, mi köze ennek a királynőnek a jelenhez, vagy éppen egy felnövés-történethez. Valójában az író a maga korában egy adott rendszert kifigurázott, s ebből itt annyi maradt, hogy a kollégista Alice-nak a legtökéletesebb öltözékben kellene megjelennie az uralkodó előtt, aki mindent tud, és segíthet megválaszolnia a kérdéseit.
Ugyan ifjúsági előadásról van szó, mégsem egyszerű eldönteni, ki a célközönség. A 10-12 évesek? A kicsit fiatalabbak vagy a kicsit idősebbek? Vagy mi, felnőttek?
Igaz, hogy a kiszavazós vetélkedőműsorok a tévében például a felnőtteknek szólnak, de azokat a gyerekek is nézik, tehát veszik a poént. Viszont amikor elhangzik, hogy ki álljon piedesztálra, meg ki pellengérre, eltűnődöm, vajon ezt is vágják-e a 8-12 évesek. Tartok tőle, talán még a szüleik sem. Hiszen a világ iszonyatosan gyorsan változik, és ma már az Egri csillagok sem olyan népszerű, mint húsz éve, és a Kincskereső kisködmön, a Jókai-regények szókincse is egyre kevésbé érthető a mai gyerekek számára, akik a Légy jó hősére meg azt mondják: ugyan már, Nyilas Misi egy lúzer.
Azért a bomba nagyot szól a színpadon, és a lövöldözés is bejön a fiataloknak. De hogy feltűnik-e nekik a Tóth Gabi nevű énekesnőre kísértetiesen hasonlító figura, vagy mit gondolnak a kalaposról, majd a királynőről, és a rendszerről, ami körbevesz minket – azt nem tudom. Azt sem, hogy tisztában vannak-e azzal a gyerekek, hova visz ez az utazás valójában. Tényleg visz-e valahova, vagy csak azt mondják a végén, hogy megérkeztünk, és most itt vagyunk, és tessék, ez a tanulság. Így, szépen kihangsúlyozva, kissé szájba rágva, megtámogatva néhány divatos kifejezéssel.
Az Alice Csodaországban olyan, mintha egy rajzfilmbe csöppentünk volna, ahol a vizualitás elképesztően erős és izgalmas. Kérdés, elég-e ez akkor is, ha maga a történet nem elég erős. A Pál utcai fiúk például száz év után is üt. S hogy az Alice ezen a skálán hol helyezkedik el, azt majd a nagyon fiatal nézők fogják eldönteni.
Teljes szereposztást, további részleteket, fotókat és műsornaptárt itt, a színház honlapján találnak.