Önmagunkkal és családi traumáinkkal is segít szembenézni a debreceni származású pszichológus
Szerző: Magyar Evelin | magyar.evelin@dehir.hu Közzétéve: 2023.07.02. 12:05 | Frissítve: 2023.07.03. 13:19
Debrecen – Szüleink gondjait is cipeljük magunkkal gyerekként és felnőttként egyaránt: hogyan lehet megszabadulni ettől a béklyótól, hogy egészséges, teljes életet élhessünk? Interjú.
Letehetők a generációkon át hordozott terhek: vallja Pappné Csór Mónika, aki édesanyja és nagymamája tragédiájának súlyát cipelte magával, mára viszont kiegyensúlyozott, sikeres életet él. A debreceni származású, tavaly óta Hajdúszoboszlón magánkonzultációkat végző pszichológus angoltanárként kezdte pályafutását, egy diákja irányította rá a figyelmét a lélek rejtelmeire: ahogy elmélyült a témában, érezte, újra bele kell vágnia a tanulásba. 32 évesen kezdett el pszichológiával foglalkozni, mert érezte, valami nincs rendben. Ma már másoknak segít, pedig nagy terheket kellett levennie a vállára: női felmenői ugyanis öngyilkosságot követtek el.
Dehir.hu: Miből érezhetjük azt, hogy saját szüleink, nagyszüleink gondjai nyomják rá a bélyegüket az életünkre?
Pappné Csór Mónika: Nagyon rosszul érzi magát ilyenkor az ember a bőrében: szorong, rengeteg indulat van benne, amit nem tud hová tenni. Mintha nem a saját életét élné. És valóban, nem is azt éli. Én gyerekként nem értettem, ezek az érzések minek szólnak, hiszen nem tudtam sokáig, milyen tragédia is történt a családomban. Gyakoriak ilyenkor a tabuk: nem beszélnek a témáról a családban, nálunk tabu volt a halál. Mára már tudok bánni ezzel, szembenéztem a félelmeimmel.
A terhek cipelése állandó fáradtságérzetet vált ki az emberből, én is azt éreztem tinédzserként, hogy nem tudom kialudni magam: így menekültem a valóság elől.
Nagymamám öngyilkosságot követett el, ezt édesanyám eltitkolta előlem. Később ő is így vetett véget az életének, én pedig nem szerettem volna hasonló helyzetbe kerülni. Attól, hogy valamiről nem veszünk tudomást, belül ugyanúgy dolgozik tovább, és az élet szembesíteni akar a tényekkel, az elfojtott érzések pedig feszültséget okoznak. Édesanyám belerokkant abba, hogy nem ismerte el azt, amit az anyukája tett, ez a szembenézés lett volna az ára a feldolgozásnak.
Dehir.hu: Miért tagad egy ember ennyire? A szégyenérzet válthatja ki ezt?
Pappné Csór Mónika: Igen, szégyelli magát az ember mindenért, csak nem tudja, hogy pontosan miért. Az ok az, hogy nem történik meg a leválás. Ilyenkor egy lénynek érzékeli magát a másikkal. Ennek következményeként, amit ő csinál, az rám is vonatkozik: nem tud különválni a felelősség, a személyiségek, szimbiotikus állapot marad fent, mint ami a csecsemőkorban még normális, később viszont ennek változnia kell.
Fokozatosan le kell válni a szülőről ahhoz, hogy önálló életet élhessen valaki. Ha megtörténik a leválás, akkor az ember nem veszi magára a felelősséget a másik érzései, tettei miatt, mindkét fél a maga életét éli.
Dehir.hu: Sokan attól félnek, ha leválnak a szüleikről, akkor elhanyagolva érzik magukat. Hogyan lehet egészséges mértékben és módon leválni a szülőkről, hogy jó kapcsolat maradjon?
Pappné Csór Mónika: Ezt már pici korban érdemes elkezdeni. A volt osztályfőnököm azt mondta, hogy a gyereknevelés a szülő nevelésével kezdődik. Ha a szülő egyensúlyban van, jól tudja kezelni az érzéseit, konfliktusait, jól kommunikál, a gyereknevelés is könnyebb, jobban tudja kezelni a gyerek érzéseit. A csecsemőre rá kell hangolódni, érzékelni az igényeit, jól kell tudni értelmezni a reakcióit. Később, ha már a gyerek képes valamit megcsinálni, hagyni kell őt önállóan boldogulni olyan szinten, amire már képes. Lépésről lépésre érzékelni kell ezeket. Ha el tudni kúszni a játékig, nem tesszük oda neki. A mászókán sem kell feltolni a gyereket, hisz küzd, hagyni kell megtanulni azt, hogy ha valamit el akar érni, az munkával jár.
Dehir.hu: Ezért sem érdemes minden felelősséget átvállalni a gyerektől.
Pappné Csór Mónika: Valóban nem. Sőt, fokozatosan segíteni kell őt abban, hogy megtanulja vállalni a felelősséget a tetteiért és az érzéseiért.
Fontos a kommunikáció, hogy a gyerek ne érezze az önállóságra nevelést úgy, hogy vele nem foglalkoznak. A szülőnek tudatosítania kell azt önmagában és a gyerekben is, hogy mindez a gyerek érdekében történik, azért, hogy önálló, életképes felnőtt legyen majd.
Meg kell tanítani fokozatosan arra, hogyan tud elérni a gyerek dolgokat egyedül, hogyan zajlik a házimunka, hasonlók. Ha mindent megcsinálnak a gyerek helyett, az megnehezíti az életét, hiszen nem tudja megtanulni, egyedül ezeket hogy tudja elérni. Hiába kap meg mindent, nem érzi jól magát ebben a helyzetben, hiszen tudja, egy idő után önállóan kellene ezeket csinálnia, viszont azt érzi, hogy nem képes rá. A kiszolgálásnak ára is van, ilyenkor gyakran a szülő beleszól gyereke életébe, döntéseibe. Az önállóságra nevelés során feltehetjük időről időre a kérdést gyermekünk: „miből érzed, hogy törődöm veled, hogy fontos vagy nekem?”. Ahogy iskolába megy a gyerek, serdülni kezd, változnak az igényei, nem lehet ugyanazzal a törődéssel kielégíteni a szükségleteit. Nem szabad megrekedni a kezdeti fázisban, még akkor sem, ha ezt érzi a szülő biztonságosnak.
Dehir.hu: Ilyenkor jön a túlféltés.
Pappné Csór Mónika: Így van. Később a gyerek élményeket, barátokat szeretne szerezni, ehhez a szülőnek el kell engednie. A biztonságos lét börtönné válhat, és a gyerek sem mer majd kilépni. Az alapmotiváció a gyerek fejlődésében a kíváncsiság, az érdeklődés, de ha a komfortzónában ragad, nagy félelmekkel kell szembenéznie akkor, ha ki akar belőle lépni.
A félelmekkel pedig nem tanul meg bánni. Ha valaki túlféltve, búra alatt neveli gyerekét, ezt azért teszi, mert ő maga sem tanult meg mit kezdeni a félelmeivel vagy elakadás történt.
Dehir.hu: Egyre korábban serdülnek a fiatalok, mégis egyre inkább később költöznek el otthonról, a „mamahotelból”, mernek felelősséget vállalni, ez az erős ellentét is szorongást válthat ki a fiatalokból.
Pappné Csór Mónika: Ezt az érést a jóléti társadalmunk is nehezíti. A testi fejlődéshez minden adva van, viszont az érzelmi intelligencia elsajátítása már nehezebb. A szüleink nem ebben nőttek fel, így a gyerekeknek sem tudták továbbadni, így nem történik meg a leválás. Normális feszültsége a kamaszkornak az, hogy a fiatal egyszer azt szeretné, hogy babusgassák, máskor viszont teljesen önálló akar lenni. Ha nem tudott leválni, túlféltették, inkább a biztonságra törekszik. Az otthonteremtés sem könnyű, így sokan anyagi okokból is sokáig a szüleiknél laknak. Ez ellene van a fejlődésnek, hiszen nem tanul meg szembenézni a bizonytalansággal.
Dehir.hu: Mit tud tenni az a fiatal, aki érzékeli, hogy ebben a helyzetben ragadt, de változtatni szeretne?
Pappné Csór Mónika: Ha eljut arra a pontra, hogy változtasson, szembe kell néznie a félelmeivel. Valamiről le kell mondania, ez a változás ára, valamilyen nehézséget, veszteséget be kell vállalnia. Ha mindig a nyereséghez ragaszkodik, akkor ugyanott marad, nem változtat. A változást pici lépésekben kell kezdeni: elkezd magára mosni, főz magának, felelősséget kezd vállalni önmagáért, a szükségleteiért. Ha egy lépés már megy, jöhet a következő.
Ezt kommunikálni is kell a szülő felé: a változás nem ellenük szól, hanem amellett, hogy a saját életemet szeretném élni. Ha otthon él sokáig a gyerek, az elengedés a szülő számára is nehéz, hiszen a szülőnek is van rejtett nyeresége abból, hogy kiszolgálja a gyereket, azért, hogy maradjon.
Dehir.hu: De mindez együtt jár azzal is, hogy a szülők beleszólnak a gyerekeik életébe. Viszont az övékébe még a saját szüleik is belekotyognak.
Pappné Csór Mónika: Igen, pontosan. Ez egy tanult minta, amit a szülő akkor is tovább visz, ha egyébként szenved tőle, mert nem tud mást. Ahhoz, hogy változtatni tudjon, valami olyan hatásra van szüksége, amely szembesíti azzal, hogy ez nem oké és utána még rá kell jönnie arra, hogy mi is a számára jól működő módszer, megoldás. Tudatosságra mindenképpen szükség van. Ha egyedül nem megy, szakember segítségét érdemes kérni. Én magam is jártam pszichológushoz önismereti jelleggel és pszichodráma csoportba is annak idején. Ha a gyerek a szülőtől függ, nagyon erős megfelelési kényszere is kialakulhat, úgy éli meg, hogy fizikálisan és érzelmileg is a szüleitől függ az élete.
Dehir.hu: Akkor ez egy egész életen átívelő motívum. Mit tehetünk azért, hogy mégis egészségesen élhessük életünket?
Pappné Csór Mónika: Érdemes figyelembe venni azt, hogy vannak egyéni korlátok és gátak.
Nincs általános szabály vagy módszer, egyéni az, hogy ki mennyire képes, mennyi időre van szüksége a változtatásra. Számomra az őszinteség hozta a változást az életemben,
amikor ki mertem mondani, mi az igazság. Addig ugyanis hazudtam saját magamnak is: arról, ami fájt, ami nem tetszett, amit nem akartam látni. De amikor beismertem, még akkor is, ha fájt, már tudtam vele mit kezdeni. A másik pedig a veszteség bevállalása. Nem szabad hagyni, hogy a félelem bekorlátozzon: tudatosítani kell, hogy félek, de ezzel együtt is bevállalom a hosszútávú nyereség, a fejlődés érdekében.