„Legutóbb temetésen voltam Debrecenben, de azt beszéltük az unokatestvérekkel, hogy legyen már esküvő is”
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2023.01.08. 15:30 | Frissítve: 2023.01.08. 15:41
Debrecen – Örömhírt mond, ha mikrofont ragad, de főzni és „rímeket hányni” is határtalan lelkesedéssel szokott. Interjú Nagy György Andrással.
Szívesen és gyakran forgatja a Szentírást, szeret főzni, s mindemellett a versek is közel állnak hozzá: az a fajta költészet, amiben a rímhányó Romhányi derűje is határozottan jelen van. Ennyiből persze nem feltétlenül lenne könnyű kitalálni, hogy interjúnk alanya a hétköznapokban gyakran ragad mikrofont, mivel rádiózik, s ha Debrecenbe érkezik, a szíve mindig megdobban.
Dehir: Szolnokon nőtt, Zuglóban lakik, Debrecent azonban mégis meghatározónak tartja. Mi hozta ide annak idején?
A Covid a megszokott virágkarneváli ottlétünket is felülírta - mondja Nagy György András:
Nagy György András: Valójában a Duna partjáról indultam el Kelet felé. Az történt ugyanis, hogy amíg édesanyám pocakja szépen gömbölyödött, az is kikerekedett, hogy a nővéremet meg kell műteni. A speciális beavatkozást csak Budapesten tudták megcsinálni, így bár a család akkor még nem itt élt, a fővárosban láttam meg a napvilágot.Szolnokon nőttem fel, de már kiskoromban
sokat jártunk Debrecenbe és környékére, az itteni kiterjedt rokonsághoz: bizonyos tekintetben duplán, mert szüleim válása után a két családot külön körben látogattuk. Anyu emellett sokat mesélt az itteni Dóczi leánynevelőben eltöltött éveiről.
Tulajdonképpen már ekkor otthonosan éreztem magam a cívisvárosban. Aztán mint Jókait és Vernét faló kisfiú, fogalmazásait ez elvárt oldalszám többszörösére megíró iskolás, a gimnáziumi lap szerzője és szerkesztője, valamint az irodalom tanárnőtől a „Ronda a külalakja, de érdemes elolvasni, amit írsz” elismerés kitüntetettje, az amúgy komoly természettudományos érdeklődésemet is félretéve újságíró akartam lenni: Debrecenbe jelentkeztem,
Amikor aztán szétnéztem a KLTE aulájában – végigböngészve a felvésett neveket –, pontosan tudtam, hogy jó helyen vagyok.
Dolgoztam az Egyetemi Élet számára, antológiát adtunk ki, beszálltunk egy irodalmi kávéház üzemeltetésébe, saját kis literátori körünk volt – születtek cikkek, versek, novellák. Barátaimmal róttuk a Nagyerdőt beszélgetve a „világ dolgairól”. Még első saját családomat is itt alapítottam…
Dehir: Tavaly 30 éve, 1992-ben véglegesítettek a Magyar Rádió Körzeti Szerkesztőségénél? Nagy szó volt ez akkor?
Nagy György András: Ma már szinte felmérhetetlen, hogy akkor mennyire az volt. Középiskolásként meg hallgatóként voltam persze gyakorlaton megyei napilapoknál – hasonlattal élve néhány meccsen rúgtam a bőrt az NB II-ben… Ebből azonban még nem következett az, hogy a szövetségi kapitány egyetlen próbajáték után betesz a válogatott kispadjára, majd nagyon rövid elteltével – s ez volt a véglegesítés – a kezdőkeretbe.
Dehir: Meddig dolgozott itt? S mi vitte el a városból?
Nagy György András: Több mint fél évtizedet töltöttem el a Gambrinus közre néző társasház első emeletén, ahol a stúdió volt. A délutáni már kereskedelmibb jellegű műsor után az emberek többsége Cívis Rádióként ismerte, s tulajdonképpen ez a név sok mindent elmond az itteni szellemiségről és az én kötődésemről is. Ami elszólított? Akkor úgy éreztem, hogy Debrecen egy kitűnő – sőt talán a legjobb – iskolaváros, de a legtágabban értelmezett „fészek” is szűknek bizonyul egy idő után. „Odakint” mindig több szabadság és lehetőség ígérkezik – s csak a saját tapasztalat mutatja meg, hogy az álmok és a valóság viszonya ténylegesen milyen.
Dehir: Pályáját figyelve mind a rádiózás, mind a kultúra iránti elkötelezettsége megmaradt. Most a Magyar Katolikus Rádió csapatát erősíti. Számít itt, hogy egyébként melyik felekezethez tartozik?
Nagy György András: Egyáltalán nem, ebből a szempontból is színes a stáb. S nem véletlen az is. Mert természetesen
van egy vállalt értékrend, de valójában a lelki összhang számít, és az, hogy a jelmondatunknak megfelelve Örömhírt mondjunk.
Korábban nagyon sokat dolgoztam politikai, közéleti, hírterületen. Kis kiábrándultság és szakmai kerülőút után hívott a mostani főnököm, a kulturális szerkesztőség vezetője. Én ezt isteni útmutatásként éltem meg. Hihetetlenül jó érzéssel tölt el, hogy egyházi szolgálataim mellett a hétköznapi munkámban is érdemben tehetek az elhívottak közösségének egységéért.
Dehir: Több műsort is vezet, ezek egyike az Édesanyám főztje. Hogy került a „konyhába”?
Nagy György András: „Természetes úton”: magyarán otthon segítettem. Akkoriban még az élő tyúkkal kezdődött a leveskészítés. Anyutól sokat tanultam, leginkább a kreativitást, a nagymamáktól ellesett hagyományok mellé. Mikor nyaranként egyedül voltam napközben, első nap jól esett a pörkölt, de másnap már kerestem, mivel „dobhatnám fel”. Innen már nem sok kellett hozzá, hogy külső segítség nélkül készítsek ételt másoknak, majd beleártsam magam a gasztrotörténelembe is.
Dehir: Mi az, amit igazán szívesen főz vagy süt?
Nagy György András: Az a bizonyos „mindet bele” tyúkhúsleves biztosan dobogós, mellette a kanálmegállító gulyás is. Az átlagos hétvégéken sokszor készül zöldségkrém-kikanalazandó. Az ünnepi halpaprikás (bajai módra) az apósom reszortja, de amúgy halas fogásokat is igyekszem minél többször az asztalra tenni. A hagyományos pörkölt, illetve annak immár a raguk felé elmozduló változatai is az étlapomon vannak. A család szereti a keleties ízeket, s ha van elég idő, akkor a gyerekekkel „népek konyháját” játszunk – természetesen valóban elkészítve a kiválasztott ételeket.
Szilveszterkor évek óta zöldfűszeres malac sül nálunk, más alkalommal lasagne-t rétegzek a tepsibe. Vágyhat a vendég lapcsánkára, fasírtra, sült szárnyas combra, fűszeres tarjára – egyik sem okoz gondot…
Dehir: Hogyan éli meg a családja, hogy nem éppen átlagos munkaidőben dolgozik?
Nagy György András: Korábban, amikor még a hajnalok és az éjszakák is benne voltak a pakliban, nem volt könnyű. Mára egyszerűbb, bár nem feltétlenül egyenletes a terhelés. Az sem ritka, ha fel kell készülni, akkor este a gyerekek lefekvése után próbálok még anyagot gyűjteni. Rá kellett jönnöm, hogy nagyon fontos a minőségi idő, amit az ember a családjával tölthet. Sokszor nem is a munka nehezíti ezt meg, hanem a nagyobb közösségért végzett tevékenység, de odafigyeléssel, jó beosztással ez is kezelhető. A nehezebb, amikor engem is „benyel” a külső kapcsolattartás, és a közösségi média – nagyon rossz példát mutatva a körülöttem cseperedőknek. Néha nekünk felnőtteknek magunkat is nevelnünk kell, a több olvasásra, társasjátékra, kirándulásra, vagy akár csak a beszélgetésre a terített asztalnál.
Dehir: A munka, a család, a háztartás mellett még versekre is van ideje. A Facebookon Irodalom „van a mi uccánkban” oldalán olvashatók alkotásai. Miért pont itt?
Nagy György András: Jó ideig azt hittem, hogy igaza lesz nyelvészprofesszoromnak, aki azt monda: „fiatalon mindenki verssel, de a többség kinövi”. A sok munka, meg a hangzó szövegekkel való állandó foglalatoskodás ugyan nem terelt át abba a bizonyos „nagyobbik” táborba, de tény, hogy hosszú évekig csak alkalmi írogató voltam. Az ihletet befogadó és az alkotásokat kiengedő csatornáimat amúgy pont egy FB-poszthoz született rögtönzés nyitotta meg. A közösségi média – annak is ez a visszafogott formája – talán jó terep egy amolyan „ifjú-Babits-önkritikus” embernek, mint én.
Dehir: Debrecenben mennyire gyakran fordul meg?
Nagy György András: Ritkábban, mint szeretném. Sajnos, a Covid a megszokott virágkarneváli ottlétünket is felülírta. Legutóbb temetésen voltam, de azt beszéltük az unokatestvérekkel, hogy legyen már esküvő, vagy csak simán egy találkozó. Dolgozik még bennünk a régi nagy összejövetelek, például az Imre-napok emléke.
Dehir: Ha a naptárra nézünk, túl vagyunk az ünnepi időszakon, itt az új esztendő. Mit vár tőle?
Nagy György András: Hiszem, hogy csak rajtunk múlik, hogy az ünnepnapok valódi tartalma felülírja a sablonokat és kereteket. De ott van egy rejtettebb üzenet is:
egy újszülött nagyfokú odafigyelést, törődést, gondoskodást igényel. Táplálni, óvni, ruházni, szükség esetén gyógyítani kell; letörölni a könnyeit, vagy együtt nevetni vele; nevelni és tanítani, odafigyelni a valós szükségleteire, őrá koncentrálni. Meg tudjuk ennek akár a töredékét tenni egymással, vagy akár magával Istennel?
Képesek vagyunk megóvni, táplálni, felnevelni azt, amit ő ültetett a szívünkbe? Hogy szeresd istenedet és szeresd embertársaidat (köztük ellenségeidet is)? Hogy ne féljetek? Ne adjátok át magatokat az embert az önzőségbe taszító rettegésnek, ne hagyjátok működni a gonoszság fegyverét. akkor sem, ha épp háború dúl. Az erőszakot nem lehet igazolni semmivel. Az egyedüli helyes út az, amit a béke fejedelme mutat nekünk. A gazdasági nehézségek ellenszere pedig a terhek közös hordozása – az egyik versemben ezt úgy fogalmaztam meg: „ahogy egymást tartjuk. úgy tartasz meg minket”!