Egy héten át emlékezett a város a lassan húsz éve elhunyt debreceni íróra – fotókkal
Szerző: Szilágyi Szilvia | szilagyi.szilvia@dehir.hu Közzétéve: 2022.04.15. 14:00 | Frissítve: 2022.04.15. 14:46
Debrecen – Sokszínű programsorozat segített árnyalni mindazt, amit eddig Tar Sándorról, a periféria ellentmondásos sorsú krónikásáról tudtunk.
A morális szempontoknak felül kell írniuk egy életmű irodalmi értékét? Bonyolult kérdés. Márcsak azért is, mert ha így van, hol húzható meg a határ, ki maradjon, ki menjen? Herczeg Ferenc még belefér? S mi legyen Móricz, Nyírő, Kosztolányi, Babits, Csáth, Illyés, Gárdonyi, Szabó Lőrinc vagy Wass Albert sorsa? S mi legyen a tisztázatlan ügynökmúltú, életét alkoholba fojtó debreceni írónkkal, Tar Sándorral, aki emberi gyengesége ellenére a magyar irodalom egyik legsúlyosabb életművet hagyta maga után?
Fotók: Miskolczi János
Az utóbbi időben Debrecen egyre több jelét mutatta annak, hogy lassan húsz évvel az író halála után készen áll a rehabilitációjára, vagy mindenesetre felismerte azt, hogy megkerülhetetlen Tar irodalmi hagyatéka. Ennek egy erős, szimbolikus kifejeződése volt az idei Tar Sándor-napok, s az ezt megelőző figyelem: a hagyatékot gondozó Lakner Lajos szerkesztésében megjelent Tájékoztató című kötet; az író életét, munkásságát interaktív módon bemutató honlap; Németh Hajnal Szimultán város című filminstallációja a tavalyi Magdafeszten, s persze nem lehet megfeledkezni a legautentikusabb irodalmi rendezvényről, a lassan két évtizedre visszatekintő „kocsmaszeánszokról”, a Tar-túrákról sem.
Debrecennek mostmár Tar Sándor emlékpontja is van – ennek átadásával indult ugyanis a Tar-napok, hogy aztán kiállításon, filmes adaptációkon, felolvasóesten és tudományos előadásokon keresztül közelítsünk az író láthatatlan Magyarországához.
Mindennek legalább két oldala van, s ez nem csak a szerző megítélésére, de az általa megrajzolt világra is igaz. Ezt üzente nekünk Tar Sándor NDK-s fotóhagyatéka is, amelyet a DESz24 udvarán állítottak ki.
A tárlatot megnyitó Lakner Lajos arra hívta fel a figyelmet, hogy egymásnak nagyon is ellentmondó tapasztalatokat ismerhetünk meg arról, hogyan éltek az államszocializmus idején az NDK-ban dolgozó fiatalok. Az egyiket magától Tar Sándortól, a Tájékoztató című szociografikus novellájából, amelyben egy megnyomorított életről, egymástól elszigetelt emberek közös magányáról ír, a deviancia legkülönbözőbb módjairól vall. Míg a másikat például a kiállított fotókból, amelyeket az író egykori NDK-s barátaitól kért, s amelyek egy megveszekedett szabadságérzetről tanúskodnak.
- Aki elolvassa Tar Sándor Tájékoztatóját, a novelláit, levelezéseit, azoknak ezek a képek beszélni kezdenek, valamifajta különleges átváltozáson mennek keresztül. „Ott van” valamennyi fotón Tar Sándor, mégsem találjuk, hiába nagyítjuk a képeket, egyszerűen azért, mert szemmel nem látható
– fogalmazott titokzatosan a Déri Múzeum igazgatóhelyettese.
A fotókiállítás után izgalmas volt azt is látni, hogy a hazai filmrendezők, hogyan vitték vászonra Tar világát. Ha összegezni kellene, azt mondhatnánk, mindegyikük azt a hitelességet, a hiánynak azt a teljességét kereste, amiben Tar igazán brillírozott.
Pálfi György egy ma már velünk élő történelem felé kormányozta Mindörökké című filmjét, s egy háborús disztópiát készített Tar El, valahová című novellája alapján; Hajdu Szabolcs egy lecsúszott élet borzongató keserűségén vezetett végig minket A te országod című rövidfilmjében, Délibáb című easternjében pedig a kiúttalanság motívumát örökítette át Tar Ház a térkép szélén című novellájából, kalandfilmes elemekkel dúsítva azt.
A Tar Sándor Filméjszakát a Forte Társulat két nagy amplitúdójú előadása zárta (A te országod; El valahová), amelyekben egyszerre volt humor, abszurditás és fájdalom is. Elemelkedtünk, hogy aztán még nagyobbat csapódjunk a büdös nagy valóságba.
Majdnem minden prózaíró versekkel indul, ez az általános tapasztalat, s így történt ez Tar esetében is. A Bíbor füst – akkordok szívdobogásra címet viselő felolvasóesten Gelányi Bence és Orosz Csenge színművészek tolmácsolásában Tar egy újabb oldalával szembesültünk.
Az író, aki novelláiban, de még naplójában is képtelen volt szembenézni érzéseivel, belső énjével (így beszervezésének történetével), pályája kezdetén nagyon is felszabadultan verselt. Rock 'n' roll, szerelem, mámor – ez is Tar, de ekkor még Allen Ginsberg üvöltött a fülébe.
Az író munkásságának szentelt kétnapos konferencián Tar írásművészetének szinte minden lehetséges vetülete terítékre került a Déri Múzeumban: életművének főbb állomásain, prózavilágának motívumhálózatán át a színházi adaptációkig és külföldi recepcióig.
Merthogy nyugaton is ismerik Tar novelláit, bár leginkább keleti egzotikumként, egy távoli világ groteszk lenyomataként olvassák. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy A mi utcánk kötet címét így fordították németre: Ein Bier für mein Pferd, azaz Egy sört a lovamnak. De korai még a lefitymáló elbizakodottság, Tarral még nekünk is sok dolgunk van.