Ilyen volt a debreceni Cinema Paradiso a Dimitrov utca sarkán
Szerző: Heller Zsolt | info@dehir.hu Közzétéve: 2020.02.01. 11:00 | Frissítve: 2020.02.01. 11:00
Debrecen – Mozizni jó. Jó volt régen, jó ma is. Erről ír személyes hangulatú írásában a debreceni folkesztéta, akivel a nézők a filmszüret során is találkozhatnak. Jegyzet.
Már gyerekkoromban is nagyon szerettem a filmeket. Mindegy, milyen volt az, és mindegy miről szólt. „Amolyan mindent fogyasztó voltam”. Esténként a szüleim szobájában, az alvó sziluettjükön át, a fotelben összekuporodva a család egyetlen fekete-fehér televízióján néztem a késő esti filmeket.
Fotók: Méliusz Juhász Péter Könyvtár Központi Könyvtárának Helytörténeti Részlege
Így kerültem be Tornatore, Fellini, Antonioni, Zeffirelli, Hitchcock vagy Makk Károly, Jancsó Miklós, Szabó István vagy az orosz filmgyártás által kreált világba, amiben gyerekként is boldognak éreztem magamat.
A fotel mellett az újságtartóban az akkor rendszeresen és kötelezően járatott Rakéta újság volt, amiből a legújabb szocialista fejlesztésektől kezdve a kultúra akkori meghatározó értékeit olvasgattam. Később ezt a lapot felváltotta a Pajtás újság, aminek a képregényeit százszor is elolvastam, miközben peregtek előttem a korabeli rendszer által jóváhagyott filmek kockái. Olykor a zsebpénzemből Fülesre vagy Ludas Matyira is telt, és ezeket a lapokat boldogan forgattam, miközben, mint a többi film, a Zabriskie Point mélabús és lázadó világa mutatta nekem, milyen leszek, ha felnövök. Mindegy volt, hogy Kuroszava filmjét, a Derszu Uzalát néztem, vagy Celentano Serafinóját, minden nagyon tetszett.
Később, amikor apa megvásárolta egy Vologya nevű szovjet kiskatonától az első színes televíziónkat, egy új világ nyílt ki számomra.
A filmek új értelmet kaptak a színek által. Apró boldogság volt ez, része egy valóságát elfedő világnak. Volt, hogy Tarkovszkij és Klimov filmjein túl egy kis „nyugatra” is vágytam és akkor átkapcsoltam a román televízió adójára, ahol esténként amerikai filmeket vetítettek. Bár nem értettem az angol szöveget és a román feliratot, mégis átadtam magamat a képi világnak és kikövetkeztettem a párbeszédeket. Ez az én mozim volt.
De nem csak a televízió jelentette ezt a filmes álomvilágot, hanem a mozi, az a valódi, nagy vásznas, kemény ülőszékes mozi. Ahol nem volt popcorn és kóla, viszont volt más. Az utánozhatatlan mozihangulat. A terem állott levegőjével és a vetítőházból kitóduló fénysugárban táncoló porszemcsékkel.
Amikor nagyobb lettem, amolyan kiskamasz, az unokatestvéreimmel eljártunk az „Apollóba” filmet nézni. És csakis oda. Az összes filmet megnéztük, amit csak tudtunk,és
a jegyek sem voltak drágák, hiszen akkoriban kötelező volt megváltanunk az iskolában azt a bizonyos rózsaszín lapot, ami tíz film ajánlott megnézését írta elő
(természetesen az akkori kultúrpolitika iránymutatása alapján) és másik tíz, szabadon választott filmet pedig kedvezménnyel nézhettünk meg. A kötelező filmek sem jelentettek nagy kényszert, hiszen olyanokra kellett beülnünk, mint Jankovics Marcell János vitéze vagy a Fehérlófia, annak feledhetetlen grafikai és nyelvi világával. Ezeket a filmeket az osztályokkal és tanárainkkal együtt láthattuk.
De az igazi szabadságot mégis az jelentette, amikor egyedül mehettünk moziba. Olyankor bevásároltunk dobostortából és krémesből a szemközti „Hangya” presszójában. Ha ott nem volt már sütemény, akkor a mellette lévő „Orange” presszóban pótoltuk, ami az idősebb asszonyok találkahelye mellett a legendás „Művész úr” kedvenc törzshelye is volt. Innen csak át kellett mennünk szembe, hogy az Apolló mozi páholyai közül egyet kibérelve „úri-murisan” tudjuk megnézni a napközben játszott filmeket. A jegyszedők elnézték nekünk, hogy süteményekkel megrakodva érkezünk, hiszen abban a műsoridőben alig volt néző a moziban. Porcukros orral, boldogan ettük a krémest és a mignont, melyek ma már nem olyanok, mint akkor. Hiába a nosztalgia krémes elnevezés, és a retró hangulat – valami mégsem olyan. (Lehet, hogy velünk van a baj.) Esténként a filmek után boldogan mentünk haza és beszéltük át, amit láttunk. Útközben a rikkancstól vettem egy Esti Hírlapot, amit otthon az elejétől a végéig becsülettel elolvastam. Talán azért, mert egy kicsit felnőtt is akartam már akkor lenni.
Az én „Cinema Paradisom” az ott volt, a mai Miklós és Piac utca ((akkoriban Dimitrov és Vörös Hadsereg útja) sarkán, és ott van ma is. Ez az Apolló Mozi. Bár a krémesek íze nem olyan, de a filmnézés hangulata igen, és ezt nem tudja megborítani a popcorn illata és a kóla szürcsölése sem. A varázs abban rejlik, hogy ez változatlan. Mármint az érzés, a filmnézés érzése.
Észre sem vettük, de generációk nőttek fel velünk együtt és nyitottak be az „Apolló” ajtaján. Tettük ezt akkor gyerekként szüleinkkel, akár egy Bud Spencer film miatt, vagy tesszük ezt most a gyermekeink kedvéért, akár egy Marvel filmért.
Észre sem vettük, de azok a kis srácok, akik lelkesen fogták a kezemet, hogy a Vasembert megnézzük, ma már majd tizenkét év elmúltával, felnőtt férfiak és nem fogják izgatottan a kezemet, ha moziba megyünk. De ahogy gyerekként Bondarcsuk Emberi sorsát megnéztem, úgy nézem meg Tony Stark és barátainak a küzdelmét is ma. Azzal a jóleső kíváncsisággal huppanva a párnás moziszékbe, amit az első pillanattól megéreztem az első filmkockák indulásakor.
Van egy épület a belvárosban, a Miklós és a Piac utca sarkán, ami látott engem gyerekként, látja hogyan viszem a gyermekeimet, látta, hogyan lettem szerelmes, és egyszer talán azt is látni fogja, hogyan fogom az unokáim kezét, hogy megmutassam nekik azt a nagyvásznas és ma már puha székes mozit… – az én Cinema Paradisomat!
Arról, hogy írásunk szerzőjével, Heller Zsolttal az 5. Magyar Filmszüretet során mely filmeket követően találkozhat a közönség a vetítést követő beszélgetéseken, itt olvashatnak.
Kapcsolódó cikkek:
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)