Eljött az az időszak, amikor a feszültségtől fel tudnánk robbanni
Szerző: Szénási Miklós | info@dehir.hu Közzétéve: 2014.12.08. 10:36 | Frissítve: 2014.12.09. 10:14
Debrecen – Imádjuk ezt az adventi időszakot. De azért van, amitől teljesen kikészülünk. Soroljuk? Vagy inkább próbáljunk lazítani? Jegyzet.
Az adventi időszaknak megannyi jele van. Az egyik, s talán messze a legnyilvánvalóbb, hogy ünneplőbe öltözik a város. Áll a város fenyőfája, csillogó díszekkel telin ragyog a Piac utca és környéke, s kint vannak már az árusok is. Valamikor elég tragikus volt a helyzet ebben a tekintetben, mert az advent nem túl látványosan érkezett hozzánk. Szürke volt, száraz, unalmas, leginkább a karácsonyi vásár árusainak tarka, a giccset sem nélkülöző – a jó ízlést annál inkább mellőző – kirakodása hozott némi színt. Karácsonyi díszek, izzók és egyebek szinte sehol. Ellenben mindenféle asztalok és sátrak kerültek elő, s azok között törhetett utat magának a vásárolni vágyakozó tömeg. Ehhez képest tényleg olyan a mostani debreceni belváros, mintha Bécsben vagy Budán járnánk. Lehet itt sóhajtozni, hogy tényleg, csak erre van most szükségünk? – de a válasz erre tényleg csak az lehet, hogy igen, most ennek van itt az ideje.
A város ünneplőbe öltözött, mi azonban még nem egészen. Legalábbis lelkileg semmiképpen. Az adventi időszakban ugyanis a tömeg megnő az utakon, a türelem azonban nem. Nem csillapodik le a lohol, lótó-futó nép, nem simulnak el a ráncok, és nem telepszik hetekig tartó mosoly az arcra. Ugyan már, arra nincs idő most sem. Inkább nyomjuk a gázt, dudálunk, integetünk, be-beintünk, mert valaki mindig túl lassú, valaki mindig elébünk vág, valaki elfelejt indexelni, ott fékez, ahol mehetne, és a sárgánál képes megállni, amiből majdnem koccanás lesz. Úgyhogy jelezzük neki, hogy kapjon a fejéhez, és örüljön, hogy ennyivel megúszta. Aztán megtapasztaljuk azt is, hogy Debrecennek nem csak hegye nincsen, de a debreceni autósok sem mindig tudják, hogyan lehet felkapaszkodni az olyan szerpentineken, amelyek a nagy bevásárlóközpontokba vezetnek. Ellenben újra és újra gazdagodunk az olyan tapasztalatokkal, hogy három autó helyét simán el tudja foglalni kettő is. Csak egy kicsit rá kell állni a vonalra, és lehetőleg ferdén, hogy másnak eszébe se jusson a közelünkbe parkolni: Tegyen inkább még egy kört, vagy menjen oda, ahova akar. (Csak ne ide álljon, mert mi majd kényelmesen szeretnénk berakodni parkoló autónkba.)
Hétfőtől vasárnapig tart az őrület az utakon, meg az üzletekben. (Az csak úgy átfut rajtunk, mi lesz majd, ha nem heti hét, hanem heti hat napra fog eloszlani egy év múlva ugyanez a tömeg.) Még este is ott vagyunk a boltokban, keresgetünk, vásárolunk, mert nem akarjuk az utolsó pillanatra hagyni az ajándékok beszerzését. Tudjuk persze, nem az ajándékhegyekről kell szólnia a karácsonynak, de azért próbáljuk megadni a módját. Még ha csak apróságokban is gondolkodunk, nagy a család, sok embert ismerünk, s ha eljön a karácsonyi időszak, majd be akarjuk pótolni az elmaradásokat, s elmenni azokhoz (meg meghívni őket), akikre az esztendő során nem sok (vagy nem elég) figyelem jut. Így majd ez a lazításra szánt idő is pont olyan feszes és sűrű lesz, mint az év bármely más szakasza, fut át rajtunk a balsejtelem. De legyintünk, próbáljuk elhessegetni az ilyen negatív gondolatokat, azt sulykolva magunknak, hogy ez nem érdekes, az számít, hogy közeledik a karácsony, a békesség, a szeretet ünnepe.
Jó nagy szatyrokkal érkezünk haza (ezek ajándékot nem sokat tartalmaznak), pusztán a szokásos tej, kenyér és hasonlók vannak bennük, meg sütőtök is, mert most annak is ideje van, s a tök bizony nyomja a súlyt. (Vagyis húzza...) S ahogy belépünk a lépcsőházba, újabb nagy „öröm” ér otthon. A máskor egyébként olyan üres postaládából kilógnak a papírok, annyi reklámkiadvány érkezett, ami bele sem fér. Jó darabig elbíbelődünk a kivétellel (ami nem erősíti a szabályt ez esetben), mert nem szeretnénk semmit szétszakítani, sajnálnánk, ha pont egy csekket tépnénk el nagy türelmetlenségünkben. Úgyhogy nem kapkodva, de a szándék szerint nagy ügyességgel bányásszuk elő a küldeményeket, brossúrákat, és még a kulcsot sem ejtjük el. Viszont ahogy haladunk felfelé a lépcsőházban, egyszeriben eljön a pillanat, amikor kialszanak a lámpák. Majdnem a lépcső mellé lépünk, pedig sejtettük, hogy ez így lesz, számítottunk is rá. A hirtelen jött sötétben araszolva megyünk előre, és tapogatjuk a falat, mert nem szeretnénk mellényúlni, hogy a szomszédhoz csengessünk be a lámpa felkapcsolása helyett. A fény mindenesetre megérkezik a lépcsőházba, ismét világos lesz, és bár a méregtől, meg a feszültségtől majd felrobbanunk, mert sok volt ez az egész hét, próbálunk úgy hazaérkezni, mintha tök jó napunk lett volna.
S amikor már otthon ülünk az íróasztalnál, rá kell döbbennünk, hogy tulajdonképpen nem is volt olyan rossz ez a hét. Igaz, hogy hó nem esik, az évszakhoz képest túl enyhe időtől pedig néha megfájdul a fejünk, de azért mégse lesz az rossz, ha karácsony lesz, és ha csak két-három-négy órányira is, de le tudunk lassítani, ki tudjuk engedni a gőzt – és megérzünk valamit abból a nagy csodából, ami az élet maga.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)