Nem szeretne rutinból dolgozni a debreceni színésznő
Szerző: Dehir.hu | info@dehir.hu Közzétéve: 2020.07.04. 09:25 | Frissítve: 2020.07.04. 09:33
Debrecen – „Ami menni akar, menjen, ami jönni akar, jöjjön!” – mondja Oláh Zsuzsa, akit nemrégen köszöntött a Csokonai Színház társulata születésnapján.
Szívesen látjuk bármilyen szerepben: Oláh Zsuzsa játékára könnyű emlékezni, nem véletlenül szereti a közönség, s értékeli a szakmai is. A Csokonai Színház Jászai-díjas művészével hatvanadik születésnapja alkalmából beszélgettünk.
Dehir.hu: A családfáján bármelyik irányba indul el az ember, színészbe botlik: édesapja is színész volt, és a fia is az lett. A színészi véna öröklődik?
Oláh Zsuzsa: Úgy látszik, igen. Engem senki nem kényszerített erre a pályára és a fiamat sem kényszerítettem, megfelelő adottságokkal kell születni hozzá – e tekintetben természetesen mindegy, hogy színész gyereke vagy, vagy sem.
Dehir.hu: Milyen adottságokra gondol? S önmagán mit tapasztalt meg már gyerekként ezek közül?
Oláh Zsuzsa: Azok, akik erre a pályára jönnek, átlagon felül érzékenyek. Ösztönös ember vagyok, sok mindent nem tudok megmagyarázni abból, amit érzek, de azt tudom, hogy
mindig is színész akartam lenni, ezt akartam, ez az akarat pedig egyre tudatosabbá vált bennem később.
Dehir.hu: Tehát a szereplési vágya is elég korán megmutatkozott. Sosem félt a színpadtól, a közönségtől?
Oláh Zsuzsa: Nem beszélnék szereplési vágyról, sosem volt bennem. A színpadra lépés számomra mindig is egyfajta önkifejezés volt és a játék önfeledt öröme. Utólag fogalmaztam meg magamnak, milyen sok mindenen segített át a színház.
Dehir.hu: Egy korábbi interjúdban arról beszélt, hogy színész-gyerek létére mégsem volt „ruhatári gyerek”.
Oláh Zsuzsa: Én csak akkor jártam gyerekként színházba, amikor bemutató volt. Apámnak fontos volt, hogy, amíg be nem töltöm a tizennyolcat, ne lépjek színpadra. Pedig lett volna rá lehetőség, hogy gyerekként kipróbáljam magam. Látta az ambíciómat, de nagyon féltett ettől a pályától.
Dehir.hu: Mi miatt féltette?
Oláh Zsuzsa: Féltett elsősorban, mint nőt. Nagyon kiszolgáltatott a pálya, nőként nagyon észnél kell lenni. Mindig azt mondta nekem, hogy tartsam a színvonalat és legyen tartásom ezen a pályán. Sokszor megnézett színpadon, látta, hogy jól boldogulok, de az aggódása végigkísért – csak később már nem annyira beszéltünk róla.
Dehir.hu: És az édesanyja?
Oláh Zsuzsa: Testnevelő tanár volt, támogatott mindenkit a családban, ő volt a hátvéd, mindenféle szempontból. Családi tűzhelyet biztosított, hogy nyugodt körülményeket között éljünk. Neki sem volt meglepetés, hogy még egy művész lett a családban, tudták első perctől, hogy mit szeretnék.
Dehir.hu: A színművészetin milyen világ volt akkoriban? Az embernek kívülről az a benyomása, hogy, pályákat határozhat meg, kinek a keze alá kerül egy-egy diák.
Oláh Zsuzsa: Valóban nagyon sok függ ettől.
Én sokáig azt hittem, hogy ehhez a pályához 70 százalék tehetség kell és 30 százalék szerencse, de az évek során fordult a véleményem, aminek nem nagyon örülök.
Persze hogy kell a tehetség, de szerintem ott dől el a hallgató sorsa, hogy ki lesz az osztályfőnöke, az osztályfőnök melyik színháznál dolgozik, hol tudja a diák friss diplomájával elkezdeni a pályáját. Nekem Marton Endre volt az osztályfőnököm, a Nemzeti főrendezője volt, ő sajnos első évben meghalt és így nem volt, aki végigvigyen bennünket. Nem kaptunk utána új osztályfőnököt, hanem két tanársegéd vitt végig minket, és így nem volt egyszerű kérdés, hová kerülünk. Én lekerültem Pécsre, 250 kilométerre Budapesttől és nem a Nemzetiben kezdtem, de nem bánom, megtanultam vidéken a szakmát.
Dehir.hu: Nagy különbség a szakmában Budapesthez képest vidéken kezdeni?
Oláh Zsuzsa: Pesten mindig több a lehetőség. Ott van a szinkron, ott készülnek a filmek. Ha elkerülsz Pestről és nincs időd feljönni (mert nagyon nehéz egyeztetni a színházak között), nem leszel közismert, nem tudsz mellékeresni. Ez feltétlenül hátrány, de olyan színházi munka folyt annak idején Pécsett, hogy nem bántam meg. Pécs nagyon sokat adott, 22 évesen végeztem és 10 éven keresztül állandóan színpadon voltam, minden műfajban kipróbáltam magam, fiatal gárdával dolgozhattam, nagyszerű rendezőkkel, pályakezdők voltunk, megváltottuk a világot.
Dehir.hu: Aztán mégis Egerbe vitt az útja…
Oláh Zsuzsa: Igazgatóváltás volt Pécsett és nekem is szükségem volt változásra. Gali László főiskolás korom óta hívott Debrecenbe, de apám fogalom volt itt a Csokonaiban és nem akartam az ő árnyékában kezdeni. Amikor Gali László Egerben lett igazgató, elfogadtam a hívását. Akkoriban ott egy fiatalokból álló, újonnan induló színház volt. Egy év múlva Lengyel György visszahívott Pécsre, és a magánéletem is úgy alakult, hogy visszatértem - ott született a fiam.
Dehir.hu: Végül mégis megérkezett Debrecenbe.
Oláh Zsuzsa: Lengyel tanár úr hívott magával, és én igent mondtam.
Dehir.hu: Úgy érezte, hazatér Debrecenbe?
Oláh Zsuzsa: Sok ismerős fogadott itt: apám kollégái is, akiket még gyerekként ismertem, és örültek, hogy itt vagyok. Még éltek a szüleim, és ez nagyon nagy segítséget jelentett nekem. Minden évadzárón vettem egy hatalmas csokor virágot és megköszöntem nekik az évadot.
Dehir.hu: Tudatosan alapított családot?
Oláh Zsuzsa: Semmiképp sem akartam feláldozni a magánéletemet a szakma oltárán.
Sokáig irigylendő az a kötetlenség, amit a gyerek nélküli élet jelent. Aztán telnek az évek és nincs család, a szakma pedig nem mindig elégíti ki az embert.
Életem legjobb lépése volt.
Dehir.hu: Fia (Novkov Máté – a szerk.) pályaválasztása nem volt meglepetés?
Oláh Zsuzsa: Láttam, hogy a vére hajtja, és én úgy gondolom, nem s
zabad senkit sem lebeszélni a vágyairól. Bár én is féltettem, fiúként is, de inkább a megélhetés és a kötöttség miatt, nemzetközi jogi pályán képzeltem el, annyira jó dumája volt mindig is és helyén volt az esze és a szíve. Mikor ezt a pályát választotta, elbeszélgettem vele, hogy mire számíthat, de lebeszélni semmiképp nem akartam.
Dehir.hu: Hogy látja, mennyire egy lapra teszi fel az életét, aki ezt a pályát választja?
Oláh Zsuzsa: Ez egy könyörtelen szerelem, de ki lehet belőle szállni, miért ne, ha azt érzi az ember, nem így képzelte vagy nem úgy sikerült, vagy csak rájön, mennyi mindenből maradt ki. Ezen a pályán hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy más világ nem is létezik.
Dehir.hu: Érezte már úgy, hogy elege van, abbahagyja, mást akar csinálni?
Oláh Zsuzsa: Persze. A legnagyobb problémát az jelenti nekem az utóbbi időkben, hogy nagyon régóta vagyok egy helyben. Óhatatlanul is belekényelmesedik ebbe az ember. És mivel nincs annyi ismeretségi bázisom Budapesten, rengeteget kellene menni, kilincselni, ott lenni, küszöbön aludni, hogy szóba álljanak az emberrel, mert Budapesten telítve van a szakma. Anyagilag mindenképpen szükség lenne mellékkeresetre, szakmailag új kihívásokra, de úgy vagyok vele, hogy amíg jó szerepeket kapok (és hál’ istennek gondolnak rám és szép feladatokat kapok) addig maradok – és akkor most megmagyaráztam a lustaságomat.
Dehir.hu: Egy új szerep mindig inspiráló?
Oláh Zsuzsa: Hogyne, egy színészt az élteti, ha új feladatai vannak, ha számítanak rá, ha kihívásai vannak. Nekem minden szerep kihívás. És meg kell mondjam,
minél régebb óta vagyok a pályán, annál jobban meg kell küzdenem a szerepeimmel. Nem szeretnék rutinból dolgozni
és azokat a mélységeket, amiket „illik” elérni, egyre nehezebb előbányászni magamból. Felgyűlik az emberben egy csomó félelem, keserűség, rossz tapasztalat… Ezeket a lélekre telepedett érzéseket minden egyes szereplésnél fel kell tépni, hogy egész mélyre le tudjak menni. Ez pokoli nehéz munka, de csak így van értelme.
Dehir.hu: Hogy emlékszik vissza egyik legutóbbi munkájára, a Mintapinty című monodrámára?
Oláh Zsuzsa: Rettenetesen szerettem, de nagy kihívás volt. Olyan élmény, amit azelőtt sosem tapasztaltam: egyedül kiállni és lekötni a nézőket. A nézők ott ülnek karnyújtásnyira, egyszerre idegesítő és végtelenül izgalmas. Együtt jönnek velem, néha uralom, vezetem őket, néha meg nem sikerül elkapnom azt az energiát, amivel lekötöm őket. Ez egy örök adok-kapok játék, és mindez a legközelebb történik az aurámhoz. Ilyenkor érzi a színész a legjobban, hogy kiszolgáltatott, amikor kitárt lélekkel egyedül van a színpadon, innen már csak a fizikai érintés hiányzik. De ez ilyen mazochista pálya, szenvedünk és élvezzük egyszerre.
Dehir.hu: Az éneklés, ami sokszor a szerepei része, kikapcsolja vagy munkaként éli meg?
Oláh Zsuzsa: Munka, de szeretem, a végeredményt szeretem. Énekkaros voltam, illetve jártam zeneiskolába. Amikor hangszert kellett választani, Rimóczi Éva néni (aki fogalom volt a városban), azt mondta, hogy csellózzak. Kis cingár gyerek voltam, anyám azt mondta erre, hogy „na, akkor jössz orosz tagozatra, de nem fogsz nekem cipekedni!” Na, így nem lettem csellóművész.
Sajnálom, hogy nem tudok egy hangszeren se játszani, de ezt most nem tervezem bepótolni, épp reumatológiára járok a hüvelykujjammal!
Dehir.hu: Milyennek látja a társulati életet a Csokonaiban?
Oláh Zsuzsa: Az, hogy régóta vagyok itt, sokszor úgy érzem, nem tesz jót a társulati létemnek. Mindenki úgy van ezzel, ha a másik levegővételét is ismeri már… Néha unom magam, akkor morgok, túl jól ismerem már a reakciókat, úgy színpadon, mint az életben (és ez fordítva is igaz). Ilyenkor feszült vagyok, néha elviselhetetlen, szinte mesterségesen feszítem magam körül a húrt, de ez főleg akkor van, ha nem elégít ki a munka minősége, vagy épp nem dolgozom. De a fiatalok mindig vérpezsdítést jelentenek és nagyon szeretem őket, inspirálnak a nyitottságukkal, hogy még vannak kérdéseik, rá tudnak még csodálkozni dolgokra. Örülök, ha bizalmukba fogadnak és én is tanulhatok tőlük. Pontosan erre a nyitottságra van szükségem.
Dehir.hu: Sok barátja van?
Oláh Zsuzsa: Van néhány mély barátságom, két-három ember, annyi, amennyi kell. És vannak kollégáim, akiket nagyon szeretek. Fontosak nekem az emberi kapcsolatok, főleg azokkal, akik értékesek, akiknek jó a közelében lenni, de mindenáron nem barátkozom. Introvertált vagyok, jól esik elvonulni, szeretem az egyedüllét szabadságát, kell, hogy egy színész életében legyen egy olyan pont, ahová elvonulhat, pihenhet, ahol nem kell megfelelnie senkinek. De néha túlságosan is belesüppedek az egyedüllét biztonságába és ez veszélyes. Főleg a mai világban. Ez egy nagy munka magammal, hogy nyitott maradjak, főleg, hogy színész is vagyok. Nem szabad elveszíteni az érdeklődést az emberek iránt, hisz annyira mások és annyira egyformák vagyunk.
Dehir.hu: Hatvanéves lett, mit jelent ez a kerek évforduló?
Oláh Zsuzsa: Még csak most kezdődik a java! Egészség legyen, a többi jön magától. Ami menni akar, menjen, ami jönni akar, jöjjön!
Kapcsolódó cikkek:Cím | dátum |
---|---|
Zsóka pongyolában, hajcsavaróval és pintyekkel | 2018.11.17 |
Csokonai özvegye testi és lelki szerelemre vágyik | 2016.05.01 |
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)