Majd’ ötven év után is elemi erejű a Vadnyugat vége
Szerző: Széles Tamás | szeles.tamas@dtv.hu Közzétéve: 2015.09.27. 08:54 | Frissítve: 2015.09.28. 09:59
Debrecen – Három fegyveres unatkozik az állomáson, egyetlen emberre várva. Megjön. Búcsú a vadnyugattól. Kritika.
– Frank minket küldött.
– Lovat hoztatok nekem?
– Úgy látszik… eggyel kevesebbet hoztunk.
– Amit hoztatok, az kettővel több.
Azt nem állítanánk, hogy ezzel a párbeszéddel kezdődik a filmtörténet talán legjobb westernje, mert körülbelül tíz perc eltelik e párbeszédig az első ránézésre végtelen hosszú (pontosan 165 perces) vadnyugati eposzból. Mégis kulcsfontosságú és szimbolikus jelenet ez: szigorúan néző, cserzett arcú emberek, rengeteg arcközeli kép, és a végén lövöldözés. Akkor benne is lennénk a „közepében”.
Nehéznek tűnik egy klasszikusról kritikát írni, hiszen mégiscsak egy 47 évvel ezelőtt leforgatott monumentális tablót lát az ember, felújítva: át- vagy kiszínezve, „újrahangszerelve”. Mert ugye miről is szólnak a mai filmelemzések? Beájult szerzők dobálják egymás után a kimódolt zsargonokat és kliséket, kevésbé figyelve egy-egy alkotó szakmai és művészi finomságaira. Sokan persze – életkoruk miatt – már a mostani század villódzós-klipes-rohanós tempójú darabjait értékelik, számukra egy lassú, részletesen fotózott darab korszerűtlen, de legalábbis unalmas. És valljuk be őszintén, mi mást is várhatunk egy fél évszázados, két és háromnegyed órás mozitól, mint tömény unalmat, kevés mozgalmasságot, apáink (vagy nagyapáink?) bolond nosztalgiáját. Hogy a „Vadnyugat” nem ilyen, azt kevesen hinnék el, de mi most határozottan azt állítjuk, hogy nem ilyen. Ritmusos, dramaturgiailag mesterien kidolgozott, élvezetes és az emberben mély nyomot hagyó film.
Sergio Leone nem volt kezdő a műfajban, amikor elérte őt a feladat. Leforgatta már híres dollár-trilógiáját Clint Eastwood főszerepléseivel, és valami másra vágyott. Ám az amerikai stúdiók éppen a Leone-féle westernek sikerén felbuzdulva újabb vadnyugati témát akartak. A United Artists adta volna Kirk Douglast, Charlton Hestont vagy Rock Hudsont, ám az olasz rendező velük nem akart dolgozni. Akkor jött a Paramount ajánlata: a stúdió ötmillió dolláros költségvetést és egyik legnagyobb sztárját, Henry Fondát kínálta. Ez már tetszett Leonénak, aki nekifogott (Bernardo Bertolucci és Dario Argento segítségével) a forgatókönyv összeállításához. Több, a műfaj amerikai klasszikusát nézték meg, innen-onnan merítve egy-egy ötletet, míg végül összeállt a filmterv, amely két nagy meglepetést hozott. Az egyik, hogy – Bertolucci javaslatára – az eddigi westernfilmekkel ellentétben beemeltek egy nőt a főszereplők közé (Jill McBain), a másik pedig, hogy Henry Fonda – akit eddig az amerikai közönség mindig csak a pozitív hős szerepében láthatott – itt a gonosz szerepét kapta. Fonda először nem akarta Frank karakterét, bajuszt növesztett és szemét barnává változtató kontaktlencsével jelent meg az első forgatási napon. Leone végül rávette, hogy vágja le a bajuszt, vegye ki szeméből a lencsét, sőt: a McBain család lemészárlását követően a kamera igen szűkben mutatja be a gyilkos arcát. A „nemes szívű amerikait”, azaz Henry Fondát közönsége így még nem látta.
A Harmonika szerepét alakító Charles Bronson sem volt „első választott”. A rendező korábbi kedvencét, Clint Eastwoodot akarta a keveset beszélő, sokat harmonikázó és gyorsan lövő rejtélyes idegen öltözetébe bújtatni, de ő nem vállalta a szerepet. James Coburn sokat kért, így ő is kiesett. Maradt a litván-amerikai Charles Bronson, aki végeredményben élete egyik legjobb filmalakítását nyújtotta a Vadnyugatban. Mint ahogy a Cheyenne nevű banditát játszó Jason Robards, illetve Morton vasútbárót alakító Gabrielle Ferzetti is kimagaslót alakított. Nem is beszélve Claudia Cardinale-ról, aki ezzel a filmmel robbant be az élvonalba. Gyönyörű volt, hiteles és meggyőző.
A Volt egyszer egy vadnyugat ékköve lett az előző század westernfilm dömpingjének. A műfaj klasszikusai (Henry Ford, Sam Peckinpah, John Sturges rendezők, valamint John Wayne, Gregory Peck, James Coburn, Kirk Douglas színészek alkotásai) közül kiemelkedik kidolgozottságával, nagyszerű kamera beállításaival és kiváló zenéjével. Ha felmérést készítenénk, hogy mely western-filmek zenéje ismert, bizonyára a Vadnyugat végezne az élen, a zseniális Ennio Morricone mesterművének köszönhetően. Ebben a filmben ráadásul a zenének különleges szerepe van, mert azon túl, hogy elsöprő erejével egyszerűen magával ragadja a nézőt, dramatizál is. Különösen az elején nagyon lassú, a mai kor mozi nézőjének a vontatottság érzetét kelthető első fél órában „tolja” a zene tovább az alkotást. Nyilvánvaló, hogy a dramaturgia része a sokszor hirtelen felcsendülő, sodró lendületű zene, ami azonnal továbbviszi a történetet.
Keveset mondanánk a cselekményről. A már meghódított dél-nyugati vidék (Arizona) felvirágoztatásának szánt vasútépítési dömping közepén járunk, melyet egy makacs ír farmer (a lemészárolt McBain család feje) akadályoz. Ahol pedig probléma van, azt megoldja Frank és bandája, a könyörtelen, de halálos betegségben szenvedő Morton óhaja szerint. A tét az, hogy megszerezhető-e szép szóval vagy némi készpénzzel a McBain tulajdonában lévő Sweetwater, ahol a nyugatra tartó vasútvonalat vezetni kellene. A hideg tekintetű Frank nem sokat habozik a megoldással, csak arra nem számít(hat), hogy időközben megérkezik a közeli Flagstone-ba az új McBain-feleség, Jill, illetve egy folyamatosan harmonikázó titokzatos idegen. Az asszony nem adja a birtokot, a harmonikás egyértelműen Frank fejére hajt, miközben folyamatosan kellemetlenkedik Cheyenne, aki azért van feldúlva, mert Frank és emberei az ő bandájának ballonkabátjaihoz hasonló felöltőkben végezték ki az ír családot. Szóval mindenki kerget mindenkit, és csak a végén derül ki, hogy ki marad talpon a vidéken. Ami persze – a fejlődést szimbolizáló vasúti pálya építésével – nyilvánvalóan elveszíti korábbi arcát.
Igazukat kereső boldogtalan emberek hajkurásszák egymást ebben a klasszikus westernben. Aki győz, az sem lesz ettől boldog, aki veszít, az sem nyeri el igazi büntetését. Aki marad, annak küzdeni kell tovább, aki elmegy, annak nincs hová. De az igazság pillanata után nyilvánvalóvá teszi a fenomenális rendező, hogy egy kor lezárult, jön a vonat, a „vad” nyugatnak pedig immáron vége. Hihetetlen, hogy a korszakos nagy olasz rendezők közül kellett Amerikának választani egyet a minden idők talán legjobb, de bizonyára legismertebb western-filmjének elkészítésére (igaz, kezdetben az USA-ban mérsékelt volt az érdeklődés a film iránt). Sergio Leone meghálálta a bizalmat, és bár az „eredeti” helyszínek közül csupán a már Ford-filmekből megismert Monument Valley-t használták, minden mást Spanyolországban, illetve a római Cinecittában forgattak, összességében elhisszük, hogy így nézett ki, ilyen volt egyszer a vadnyugat. Igazából csak azt sajnáljuk, hogy a digitálisan felújított, szép és jól hangzó híres filmtablót nem a nagyterembe vitték az Apolló moziban. Ott ugyanis sokkal jobban kijött volna, hogy milyen is ez a rendbetett, igazán szélesvásznú rendezői változat. Melynek azért a végén, a stáblista lefutása után is mintha székébe ragadt volna a közönség. Mozdulatlanság, csönd a nézőtéren, ilyen erővel képes hatni 47 év után is egy ismert történet.
A filmet szerzőnk az Apolló moziban látta. Ön is megnézheti: szeptember 30-ig és október 12–14. között 19.30-tól. Apolló mozi, Miklós u. 1. el.: +36 (52) 417-847, e-mail: info@fonixinfo.hu . A pénztár nyitva hétfőtől vasárnapig: 12.45–20.45 óra. Jegyek: 2D normál – 860 Ft, 2D gyermek/diák – 760 Ft, 2D csoportos (20 fő felett) – 660 Ft, 3D normál: 1090 Ft, 3D gyermek/diák – 990 Ft, 3D csoportos (20 fő felett) – 890 Ft.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)