Latinovits és Kiss Manyi voltak a debreceni színész játszótársai
Szerző: Zsupos Ágnes | zsupos.agnes@debrecenradiofm95.hu Közzétéve: 2015.02.01. 09:50 | Frissítve: 2015.02.02. 08:44
Debrecen – Fél évszázadot töltött Debrecenben a színpadon. Bacsó filmezni hívta és egy szerep kedvéért nagybőgőzni is megtanult. Interjú a 80 éves Sárközy Zoltánnal.
Karrierje a Színház és Filmművészeti Főiskolán kezdődött még 1950-ben. Egy évvel később már alá is írt egy szerződést a cívisvárosban. Attól a naptól kezdve nem hagyta el a színházat és Debrecent. Noha tett kitérőt több más városba is – Egerben és Kolozsváron is megfordult –, ide húzta vissza a szíve. Ennyi év alatt pedig tagadhatatlanul akadtak csúcspontok, de igazi hullámvölgyek is. A művész mindre derűsen gondol vissza.
Dehir.hu: Miben volt más húsz-harminc évvel ezelőtt a színház mint manapság?
Sárközy Zoltán: A színházat akkor is azok az emberek, nézők éltették, akik igazán szerették ezt a miliőt. Tudom, most arra gondol, hogy a film, a televízió átveszi a helyét a színházi előadásoknak. Én ezt nem hiszem. Az élő adásoknak megvan a maga hangulata, amit nem pótolhat a mozgókép. Ma is ugyanazok az emberek nézik meg a darabokat, akik akkoriban vonzódtak ehhez a műfajhoz.
Dehir.hu: Jár még mostanában is színházba?
Sárközy Zoltán: Nem igazán. Úgyhogy ennek fényében véleményt sem nagyon tudok mondani. A szabadidőmben szoktam televíziózni, de ahogy mondtam, az más műfaj. Ha tehetem, verseket olvasok inkább.
Dehir.hu: Mit jelent Önnek debreceni színésznek lenni?
Sárközy Zoltán: Nagyon szeretem ezt a várost. Többször mehettem volna másfelé, a Nemzeti Színházba is hívtak, de nem mentem. Nem cseréltem el Debrecent, mert itt éreztem otthon magam. Itt értem el sikereket, itt találtam rá a közönségemre.
Dehir.hu: Azt hinné az ember, hogy mindenki a Nemzeti Színházba vágyik…
Sárközy Zoltán: Nem az a lényeg, hogy minél nagyobb, minél nevesebb legyen a színház, mert a Csokonaiban játszani is dicsőség. Mindenki úgy gondolja, hogy Pestre kell menni, hogy egyre híresebb színészekkel játsszon az ember. Én itt, Debrecenben is színpadra álltam velük: Kiss Manyival, Latinovits Zoltánnal is. Egyszer még Örkény felesége, és Bacsó Péter is végignézte az előadást amiben játszottam. Mind a ketten megkerestek utána.
Dehir.hu: Bacsó Péter? Csak nem ott akart megbizonyosodni, hogy megtalálta-e az igazi Szemanek igazgatót?
Sárközy Zoltán: Senki sem tudta, hogy a nézők között ül. Egyszer csak ott termett a művészbejárónál miután véget ért az előadás, és megkért, játsszam el én Szemaneket a Jelenidő című filmjében. Végül nagyon jóban lettünk. Érdekes mennyire más a hatása egy rendezőnek a film-forgatáson, mint egy színházi próbán.
Dehir.hu: Intenzívebb, vagy épp ellenkezőleg? Bizonyára nem magától forog a film.
Sárközy Zoltán: A filmnél talán olyan intenzív és erős a hatása egy rendezőnek, hogy nélküle nem is működne semmi. A színházban a rendező koordinál, és sokkal több múlik azon, hogy a színész mennyire tud a szerepben maradni egész este. Hiszen nem lehet többször rögzíteni a pillanatot. Ettől varázslatos az élő adás, így minden este más és más előadást lát az ember.
Dehir.hu: Meséljen, milyen volt 1972-ben filmet forgatni?
Sárközy Zoltán: Akkor még lélekkel csinálták az emberek. Nem sorozat-gyártás, hanem alkotás volt. Teljesen természetesnek vettük, hogyha valakinek az éjszaka közepén eszébe jutott valami az alkotói folyamattal kapcsolatban, az felhívhatta a rendezőt, vagy kollégáját. Nagyon sok élményem fűződik a film forgatásokhoz is természetesen. Még helikopteren is repültünk az egyik jelenetben.
Dehir.hu: Film, színház, család: minden belefért az időbe?
Sárközy Zoltán: A színházi kötelezettségek mellett eljártam forgatni. Volt úgy, hogy reggel jött értem az autó, ott felvettünk néhány jelenetet, majd vissza Debrecenbe próbálni. Este előadás, majd megint forgatás. Sosem felejtettem el a szöveget. Persze, a család mindig előrébbvaló volt ezeknél.
Dehir.hu: Akár egy előadást is kihagyott, ha az családi eseménnyel esett egybe?
Sárközy Zoltán: Természetesen. Volt már, hogy próbáról is azért jöttem el, mert születésnapoztunk, vagy más olyan dolog volt, ami miatt itthon kellett lennem. Nem szabad elfelejteni, hogy a család az, ami átsegíthet minket azokon a nehéz pillanatokon, amit a munka is okozhat. Ők azok akikre támaszkodni lehet, és ezt meg kell becsülni.
Dehir.hu: Ez nagyon fontos tanács lehet azoknak, akik most ugranak fejest a szakmába. Mit javasol még az új színész generációnak?
Sárközy Zoltán: Tanuljanak, tanuljanak, tanuljanak! Legyen mindig szerények! Ne hagyják, hogy eluralkodjon rajtuk a nagyképűség. A tehetség egy olyan ajándék, amit meg kell osztani a nézőkkel, nem kisajátítani magunknak.
Dehir.hu: Vissza fog még térni a színpadra?
Sárközy Zoltán: Nem hiszem. Ötven év… Nekem már elég volt. Talán kicsit el is fáradtam benne. Az utolsó monodrámám „A nagybőgő” nagyon közel állt a szívemhez. A szerep kedvéért még az alaphangokat is megtanultam eljátszani a hangszeren. Legutóbb pedig a nyolcvanadik születésnapom alkalmával hívtak vissza egy zártkörű ünneplésre Ráckevei Annáék. Ez természetesen nagyon jól esett, meghatódtam. Pont úgy köszöntöttek fel, ahogy én szerettem volna: családias hangulatban...
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)