Vágyak indigókékben: ilyen volt egy debreceni gimnazista karácsonya
Szerző: Gurbán György | gurban.gyorgy@dehir.hu Közzétéve: 2017.12.25. 10:10 | Frissítve: 2017.12.25. 10:16
Debrecen - Bizony, a régi idők ködbe veszett decemberein gyakran más volt a tét, mint manapság.
Ilyenkor decemberben eluralkodik rajtunk a vásárlási láz: mit vegyünk szeretteinknek? Az üzletek roskadoznak minden széppel és jóval, hasznossal és haszontalannal, olcsóval és drágával, megszámlálhatatlan akció csábít bennünket, hitelekkel bombáznak és a postaládánkból nem győzzük kiüríteni a beletuszkolt reklámanyagokat. A főtéren ragyognak a fények, gőzölög a forralt bor, sül a kolbász, megy a fényvillamos, forog az óriáskerék.
Fotó: Fortepan/TM, 1989
De nem volt ez mindig így. Akik már jócskán felül vannak az ötvenen, emlékezhetnek arra, amikor nem volt az üzletekben szinte semmi, amikor
nem az volt a kérdés, hogy milyen márkájú kabát, dzseki, póló legyen rajtunk, hanem az, hogy legyen egyáltalán,
amikor kötelezően az összes tini által gyűlölt vasutaskék iskolaköpenyekbe öltöztettek mindenkit a suliban az egyenlőséget jelképezendő, amikor betűleves és vizes gríz volt a kaja a menzán, amikor a hamarosan eltűnő nagyerdei strandon szaftos tarhonya, vagy csak üres szaftba mártogatott kenyér volt az ebédünk, amikor minden március 15-én öt-hat kokárdával kellett elindulni otthonról, hogy délutánra legalább egy megmaradjon, mert a rendőrök elvették tőlünk, amikor zsarukat hívtak ránk csak azért, mert hosszú volt a hajunk.
Nos, ez volt az a kor, amelyiket mostanság egyesek igyekeznek a vörösről rózsaszínűre festeni utólag, hogy azokat hülyítsék a kádári nosztalgiával, akik életkoruk miatt azt a saját bőrükön nem tapasztalhatták meg. Mert biz' annak az időnek valójában csupán az volt a szépsége, hogy fiatalok voltunk benne.
Szóval akkor nem volt árubőség - meg persze pénz sem -, így aztán igencsak szerény vágyaink lehettek az ünnepekre.
Nekem konkrétan egy farmernadrág volt az álmaim netovábbja. Igen, egy farmer, amihez ma akár úgy is hozzá lehet jutni, hogy a belvárosi turkálóban egy doboz cigi árának harmadát kell kiadni érte.
De akkor farmergatya nem volt a boltokban egyáltalán, csak nyugatról seftelt Super Rifle vagy Lee lehetett azoké a szerencséseké, akik hozzájuthattak. Akik nem utazhattak nyugatra és nem voltak ott rokonaik, ismerőseik, azoknak maradt Budapesten a legendás Ecseri piac, ahol lehetett farmert és külföldi bakelit lemezeket is beszerezni
Anyám meg is ígérte, hogy elmegyünk. Elvégre egy komoly elsős gimnazistának már dukál a farmer, hiszen a csajok is másképpen néznek azokra, akiknek van. Megérkeztünk a Nyugati pályaudvarra, majd nekivágtunk a nagy útnak, villamossal kizötykölődni az Ecserire. A szívem a torkomban dobogott, azt hittem, soha nem érünk oda, de aztán mégis elérkezett a nagy pillanat: beléptünk a piac területére. Nézelődtünk hosszasan, voltak, akik szólongattak, - „mi van, öcsi, mi kéne?” -, aztán megálltunk egy olyan árusnál, aki valamivel kevésbé nézett ki útonállónak, mint a többi. És pillanatok múlva a kezemben tarthattam a farmert, érezhettem a tapintását, mintha simogatott volna.
- Ötszáz forint – mondta a férfi.
Valóságos ostorcsapás volt ez. Mert a pénz hatalmas összegnek számított. Hiszen ez nagyjából még a háromhatvanas kenyér, az ötvenfilléres fagyi és az egyforintos villamosjegy korszaka volt, amikor a Leveles csárdában négy forint ötven volt a csapolt Borsodi és öt húsz a szlovák import sör.
Anyám fürkészőn rám emelte a tekintetét. Pillantásában sok minden benne volt, de tudtam, csak egy bólintásomba kerül és megveszi álmaim nadrágját.
- Megvegyük? – kérdezte.
- Nem – mondtam ki azt a szót, amit egyáltalán nem akartam,
de valahogyan mégis kiszökött belőlem, mintha valaki más ejtette volna ki helyettem.
- Nem – ismételtem meg még egyszer, a nagyobb nyomaték kedvéért. Így, másodjára már biztos voltam benne, hogy valóban én beszélek, nem csak utánozza a hangomat valaki.
Már a villamoson ültünk újra, amikor nyeltem a keserűségemet és igyekeztem arra koncentrálni, mivel magyarázom majd meg, hogy ugyanaz a gatya lesz rajtam továbbra is, mint eddig. De amikor leszálltunk, már minden megváltozott.
Kezdtem büszke lenni magamra.
És a sors nemsokára megjutalmazott.
Mert anyám kolléganője eljutott „Jugóba”, a szabadkai piacra és nem csak a saját fiának hozott farmert, hanem nekem is – kétszáz forintért.
Nem is kértem abban az évben semmit karácsonyra. Hanem odahajtogattam a farmeremet gondosan a fenyőfa alá, ott kéklett esténként egészen Vízkeresztig.
És minden reggel felhúzni maga volt a csoda…
HOZZÁSZÓLÁSOK (2)
FJUCINE
Ha megnézel egy korabeli "nyugati filmet"arra az időben ők sem dúskáltak a jóban.Nálunk a ll.világháborút utána 1956-t kellett kiheverni!
Ez szép volt Gyuri. Minden, de minden szava igaz - tiszta libabőrös lettem olvasás közben... Nagyon köszönöm az elismerést. Üdv.: Gurbán György