Trianon emlékezete és jelenléte
Szerző: Mazsu János | janos@mazsu.hu Közzétéve: 2010.06.04. 06:23 | Frissítve: 2010.06.04. 06:23
Közel három emberöltő telt el 1920. június 4-e, az I. világháborút a magyarság szempontjából lezáró békeszerződés megkötése óta. Már csak elvétve élnek közöttünk azok, akik személyesen átélték az Osztrák-Magyar Monarchia és vele a történelmi Magyarország feldarabolását faktummá cikkelyező békekonferencia torokszorongató hónapjait, és magát az aláírás nemzeti gyásznappá nyilvánított idejét.
A kortársak kibeszélt traumája helyett a történész szakmának és a magyarság politikai vezetőinek interpretációi, valamint a közösségi emlékezet egymásra rakódó-torlódó rétegei nyújtanak tájékozódási pontokat a ma élő generációknak.
A magyar közvélekedést a jelenig megosztó kérdések közül nem a veszteség nagysága a vitatott: azt ma lényegében mindenki ismeri-elismeri, hogy a Nagy-Trianon kastélyban aláírt békeszerződés okozta területi és népességveszteség még a háborúban vesztes többi állam szempontjából is példátlan: a Magyar Királyság területe (Horvátország nélkül) 282000 négyzetkilométerről 93000 négyzetkilométerre csökkent. Lakóinak száma 18,2 millióról 7,6 millióra apadt. (Horvát-Szlavóniával együtt számított terület 325000 négyzetkilométeréről és közel 21 milliós lakosságszámáról indulva pedig még nagyobb a veszteség – ezt azonban nem szoktuk emlegetni.)
De még nem is a veszteség súlyossága ad okot eltérő vélekedésre: többnyire a magyar történelmi tudatban elfogadott, hogy ezeréves, hányattatásban gazdag, de folyamatos államiságot számoltak fel. És szempontunkból a kiegyezés után a nyugati ipari modernizációhoz sikeresen felzárkózó gazdasági folyamatok szakadtak félbe, a világháború előtti évekre „boldog békeidővé” nemesedett belső állapotok folytathatóságát törte derékba a győztesek háború utáni békecsinálása.
Vannak történészek, akik óvnak attól, hogy a győztesek szokásos érdekérvényesítésén és az újonnan formálódó utódállamok alapítói éhségén túli motívumokat (Pl. Clemenceau magyar menyéhez való viszonya) vagy netán összeesküvéseket (Tőrdöfés hátulról…) keressünk Trianon mögött. A közösségi emlékezet főleg a döntés morális igazságtalanságára és méltatlanságára azonban nem talál elfogadhatónak ítélt magyarázatokat és hajlamos néha valószínű és máskor teljesen hajmeresztő mítoszok, legendák gyártására. (Ablonczy Balázs kitűnő tanulmánya erről)
Azt is tapasztalhatjuk, hogy a magyar történetírás feltárta, a kiegyezés utáni fejlődésben a magyarországi nemzetiségek többsége nem találta magát igazán otthon, hogy a magunknak kivívott nemzeti önrendelkezés dualista monarchián belüli mértékét nem tudtuk a velünk együtt élő nemzetek hasonló jogaként elismerni. Ám mindezek a szakmai felismerések nem jutottak el odáig, hogy Trianon és előzményei akár a legcsekélyebb ok-okozati összefüggésbe is kerüljenek a magyar közvéleményben. Ezen kérdéseknek a felvetése, a tanulság levonásra vonatkozó szándék a szűkebb céhes történész szakmai berkeken túl csak kevéssé jutott.
A két világháború között, a friss sokk hatása alatt Trianon teljes tagadása, a revízió vált a magyar politika kurzusteremtő alapkövévé, a közösségi kultúra szemléletének rituális meghatározójává. Bár kevés politikus volt – a nagyobb formátumúak között egy sem – aki ne látta volna be a teljes revízió lehetetlenségét, a közbeszéd csak történelmi Magyarország maradéktalan helyreállítását tartotta elfogadhatónak, közösség és elit egymást erősítve ezt avatta „reálpolitikává”.
Erősen megtámogatta ennek az álláspontnak a kialakulását a trianoni békeszerződésnek a wilson-i elvekkel is szembemenő jellege, amely még azokon a területeken sem érvényesítette a nemzeti önrendelkezés magasztosnak hirdetett elvét, ahol ez teljes mértékben lehetséges volt (Felvidék), és amelynek következményeképpen a Kárpát-medencében élő magyarság egyharmada, több mint 3 millióan kerültek az utódállamokba.
A békeszerződésnek ez a sajátossága azt erősítette mind a magyarságban, mind az utódállamokat domináló nemzetekben, hogy a történelemben/reálpolitikában csakis az erő, a hatalmi pozíció számít, a felelősségnek, elveknek, igazságnak, erkölcsnek nincs semmilyen szerepe.
Bár a békerendezés keretében létrehozott Népszövetség próbálkozott korrekcióként a kisebbségvédelem kiépítésével, annak eredménytelensége csak erősítette a nemzeti közösségek rossz beidegződéseit: csak a másokat legyűrő erő számít.
A hitleri Németország csatlósakénti részleges határrevízió nem orvosolhatta Trianon történelmi igazságtalanságát. Bár az etnikai határok és a revíziós határok közelebb estek egymáshoz mint a trianoniak, és a magyarság történelmi igazságszolgáltatásként élte meg, a rendezés forrása újra csak – Európát saját élettereként újrarendezni kívánó, nemzeteket-közösségeket a sajátjához képest eleve egyenlőtlennek tekintő – diktatórikus nagyhatalmi törekvés volt. Ezt elsöpörte a vele szemben felálló szövetséges koalíció, a háborút követő Párizsi béke pedig megerősítette Trianon igazságtalanságát…és a korábbi rossz közösségi beidegződéseket.
Az 1948 után hazánkban is megszilárdult proletárdiktatúra az osztályharcot, a szociális nivellálódást tekintette meghatározónak, a nemzeti kérdést pedig elavultnak, amely fel sem vetődhet azonos társadalmi rendszert építő országok között a „béketáboron” belül. Az engedmény csupán annyi volt, hogy az I. világháborút természetesen igazságtalan, imperialista háborúnak, a követő rendezést pedig igazságtalan, imperialista békének lehetett ítélni.
A nemzeti és egyéni szabadság/önrendelkezés elve azonban veszélyesnek minősült a kommunista diktatúra logikája szerint, ezért veszélyesnek, a rendszer ellenségének minősítette mindazokat, aki a nemzeti kérdést bármilyen formában felvetették.
Mindez a magyar közösségi emlékezetben négy évtizeden keresztül inkább a hiátust, a homályt erősítette Trianonnal kapcsolatban és igyekezett bevésni az új üzenetet: hogy a nemzeti önrendelkezés, a nemzetről való gondolkodás/gondoskodás elavult, korszerűtlen, sőt nacionalizmusként megbélyegezve káros.
A rendszerváltás után jórészt a két korábbi korszak egymásnak feszülő beidegződései dolgoztak tovább Trianon megítélésében, a magyar közösségi emlékezet formálódásában.
A paradigmaváltás esélyét az Európai Unióba való belépés, az egyenrangú, önrendelkező nemzetek együttműködésének reménye kínálta fel. A magyar politikai elit egy része azonban - hatalmi pozícióőrző érdekei miatt - még az új irányba tett első kis lépést is megtorpedózta (2006. december 5.).
Ezért nem véletlen, hogy a legutóbbi országgyűlési választásokból megszületett új országgyűlési többség első intézkedései közül az egyik Trianon igazságtalanságát, tanulságaként pedig az egyéni és nemzeti önrendelkezésen alapuló nemzeti együttműködést deklarálta. Egy másik pedig a velünk élő következmények egyikének orvoslására a kettős állampolgárság megkönnyítését cikkelyezte be.
Személyes és szakmai meggyőződésem, hogy az egyéni és közösségi/nemzeti önrendelkezés együttes érvényesítésének talapzatára helyezkedő politika csak az egyedüli, amely - a 19. és a 20. század leckéit jól megtanulva - hosszabb távon is érdemi megoldásokat hozhat mind a magyar, mind a szomszédos, mind pedig tágabb körben az európai közösségben együtt élő nemzeteknek.
Ez ma nem igazán látszik egyértelműnek. Mert egy ilyen politika sikeréhez az elmúlt két évszázad tanulságaival nem csupán nekünk kell szembenéznünk.
Szomszédainknak is legyen tanulságos a dualista monarchia példája: egy államalakulat stabilitásának nem az a legjobb útja, ha a többségi nemzet uralkodó nemzetként viselkedik – másodrendű állampolgárokként kezelve a más nemzethez tartozókat. Az utódállamok politikai elitjeinek és közvéleményeiknek is túl kell jutni rossz beidegződéseiken: nem az a biztosítéka a nemzeti önrendelkezés trianoni megsértésével kapott, kisebbségek által lakott szerzeményeiket megtartásának, ha a homogén nemzetállam logikája szerint gondolkodnak. Ez - ad abszurdum - az etnikai tisztogatáshoz vezető út: Benes-dekrétum, csehszlovák-magyar népességcsere, újabban a kettős állampolgárok szlovák állampolgárságtól megfosztása. Ennek pedig nem lehet helye a 21. századi Európában.
A tanuláshoz - ha tetszik közös tanulásunkhoz - azonban az európai közösségnek is hozzá kell járulnia: a dualista monarchia sorsa, úgy tűnik, Európának is tanulandó lecke. Ha az Európai Unió vezetése hatalompolitikai megfontolásokból vagy akár csak a könnyebb megoldások csábításának engedve nem deklarálja működésének alapelveként és gyakorlatának egyik fő meghatározójaként az egyéni szabadság biztosítása mellé a közösségi/nemzeti önrendelkezés érvényesítését, akkor nem kell Cassandrának lenni a jóslathoz: konszolidáció helyett a feszültségek állandósulásán és eszkalációján keresztül a dualista monarchia sorsára juthat. Csak az segít, ha nem sepri a nemzetállami (omnipotens) szuverenitás szőnyege alá a tagállamok közötti vitákat a nemzeti kisebbségekről.
Három emberöltő után talán először villan fel annak a reménye, hogy a Trianon igazságtalan és rossz megoldása helyébe az általa is okozott probléma érdemi megoldása lépjen.
De még nagyon az út elején vagyunk…
Mazsu János, a Debreceni Egyetem történészének írása
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)