Tanítónéni
Szerző: Széles Tamás | szeles.tamas@dtv.hu Közzétéve: 2010.08.31. 10:12 | Frissítve: 2010.08.31. 10:12
Az első padban jutott hely, Bundik Géza mellett. Bundik csendes, rendes fiú volt, kertjükben a környék legfinomabb szőlője termett. Azt ettük minden szünetben, és egész szeptemberben. Aztán egy reggel azzal jött Géza, hogy elfogyott a szőlő. Ekkor jött Szegvári az almával. Szegvárival együtt ministráltunk, és amikor az Atya kiküldött a toronyba harangozni, együtt húztuk a kötelet. Szegváriék a templom mellett laktak, és mi bizton hittük, hogy azért ilyen finom az ő almájuk, mert a harang – minden kondulásával - „rámosolyog” az almafára.
Messze volt az iskola, mégis örömmel mentünk. Magunk, mert a szülők dolgoztak. Szerettünk gyalog menni, mert útközben „összeszedtük” egymást. Öt-hat kis legény, hátán óriási iskolatáskával. Szabadok voltunk, és gondtalanok. Aztán beültünk a kopott barna pad mögé, és hirtelen elillant ez a nagy szabadság. Bejött a tanítónéni, és vele „beköltözött” kis életünkbe a szigor.
Be, ki, le, fel, meg, el, át, rá, ide, oda, szét, össze, vissza. Tizenhárom igekötő a magyar nyelvből, egy fél szombat délutánunk ment rá. Nyelvtanórán nem tudtuk, ráadásul pont a „délelőttös” hét szombatján. Heti váltásban voltunk hol „délelőttösök”, hol „délutánosok”, és minden második szombat délelőtt is az iskoláé volt. Ezen a szombati nyelvtanórán „buktunk meg” igekötőkből. A tanítónéni azt mondta: az mehet haza, aki felmondja. Bemagoltuk, felmondtuk, és még ma bő harminc év múlva is köpjük: „be, ki, le, fel...”
„...a falak ereje nem a kőben van, hanem a védők lelkében” - Dobó István és az egri várvédők esküjére is egy szombat kora délutánt szántunk. Tanítónéni azt mondta, azért kell maradnunk iskola után, mert ezt illik tudnia egy magyar gyereknek. És mi megtanultuk, hogy „ne mondhassa ránk a jövendő nemzedék, hogy azok a magyarok, akik 1552-ben (egészen pontosan 1977-ben, harmadikosan) itt éltek, nem érdemelték meg a magyar nevet”. Tanítónéni jelentem, megtanultuk!
Mint ahogy megtanultunk olvasni és írni. „Böngészőből” ismerkedtünk a betűkkel. A „böngésző” egy házilag készített nagy mappa volt, egymás után fűzött újságpapírokból. Annyi lapból állt, amennyi a betű az ábécé-ben, és minden új betű megismerését követően este egy teljes oldalon be kellett karikázni az ott fellelhető megtanultat. Úgy véltük, hogy a Népsport elég betű-gazdag lap – egész jól kidekoráltuk a Fradi – Ú. Dózsa rangadó tudósítását. Így ismerkedtünk a betűkkel, majd leírni is megtanultuk őket: külön mappába „rajzolgattuk” vonalaikat.
Kudarcos igazából csak a környezetismeret és gyakorlati foglalkozás órák feladatai voltak. A babcsíráztatás első szakasza még kiválóra sikerült, de a növény már csak egy fekete elszáradt botként árválkodott a cserépben – egyes! A burgonyafehérítő a főzést követően szépen kivált a krumpliból, még a leszűrésnél is ötösre álltam, ám a szárítás a cserépkályhán nem sikerült túl jól: fehér helyett feketét vittem be – egyes! Próbáltam „óvást” benyújtani - hogy másnak sem sikerült túl jól, Déri Balázs meg egyenesen boltit hozott - , de „beadványom” elutasítást nyert. A virágkaró faragásnál és a fémdoboz készítésnél is jelentkeztek problémák (a karóval például könnyebb lett volna az iskolai kést kifaragni, mint a késsel a karót, a fémreszelővel meg éppen csak reszelni nem lehetett), ám azokon segített az otthoni korrepetálás: régen látott az öreg iskola ennyi apuka faragta virágkarót...
„Nem szeret minket a tanítónéni” -mondogattuk otthon. Szigorú volt. Évtizeddel később találkoztunk, már felnőtt fejjel. Jóságosan mosolygott, megsimogatott, és csak annyit mondott: nagyon, de nagyon könnyen indított el bennünket az „élet útján”. Mert mi olyan jó tanulók voltunk...
Kedves tanítónéni! Mi is tudjuk már, milyen szerencsések voltunk, hogy mennyit jelentett az akkori szigor. Hogy milyen jó volt „böngészni”, hogy szívesen „elbénázgatnánk” az életlen késekkel, hogy milyen jó volna, ha minden mai gyermek kedvence lenne az Egri csillagok. És szeretünk írni is – igaz, már nem tintával – és tessék nekem elhinni: Bundik, Szegvári, Déri és a többiek ujjhegye is benne van az enyémben, amikor e sorokat pötyögöm, ilyenkor tanévkezdetkor: köszönünk mindent! Csak azt sajnáljuk, hogy tanítónéni ma reggel már nem jöhetne be a tanterembe...
Széles Tamás írása
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)