Sírjunk-e, ha megszűnik egy újság?
Szerző: (szénási) | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2011.07.09. 08:25 | Frissítve: 2011.07.09. 08:25
Debrecen – Ha egy fővárosi lap kezd zuhanni, sorban jönnek a sajnálkozók, hogy nincs igazság, hogy botrány és hogy mentsük meg. Ha viszont egy-egy vidéki lap adja fel, szinte hír sem lesz belőle. A vidék nem számít? Vagy a kollegalitás veszett ki? Vagy váltsunk sávot, és rúgjuk ki a zongorista alól a széket? Jegyzet.
Már a munkatársak fizetésére sincs pénz az egyre nehezebb helyzetbe kerülő Népszavánál – olvastuk a Hírszerző cikkét. Az internetes portál információi szerint vannak, akik április óta egyáltalán nem kaptak pénzt a lapnál, s mint írják, tudomásuk szerint május elején aláírattak mindenkivel egy papírt, hogy bruttó 21 ezer forinttal csökkentik a bérünket. Az írás szerint volt, aki júniusban az áprilisi bére felét kapta meg, s akad olyan újságíró is, akinek bér helyett benzinpénz címén fizetnek.
Nem a Népszava az egyetlen lap, amelynek hajója elsüllyedt (vagy el fog süllyedni) a magyar sajtó beltengerén. Az elmúlt húszegynéhány esztendőben csak Debrecenben három-négy izgalmas és az adott kor lapjaihoz képest valós alternatívát kínáló lap szűnt meg. A 90-es évek közepén például az alig egy esztendőt megélt Hajdú-bihari Nap című napilap története is úgy ért véget, hogy ott sem kaptak a dolgozók az utolsó hónapokban-hetekben pénzt, ám munkájukat becsülettel végezték az utolsó számig.
De említhetnénk az Útont, a Dombrovszky Ádám, Görömbölyi László és Turi Gábor hármas fémjelezte rendszerváltó hetilapot is. Az Úton nem csupán egy újság és kiadója révén gazdasági vállalkozás, de egyben szellemi műhely is volt. Messze megelőzte a korát, mivel egyszerre volt képes az Élet és Irodalom, valamint egy színvonalas regionális újság erényeit felcsillantani. Úgy tudott a tömegekhez szólni, hogy nem tolta le a mércét. Sajnálatos módon azonban anyagi tőkéjét tekintve gyenge lábakon állt. Ahogy a Krónika is, mely szintén rövid ideig létezett csak. Visszatekintve az egyre távolabbi múltba, nem tűnik úgy, hogy a szakma siratta volna ezeket a lapokat. Pedig lehetett volna, mert ezek a bedőlések már mutatták, körülbelül milyen irányba megy a magyar média szekere.
Eltűnődhetünk, miért van az, hogyha egy fővárosi lap pályája kerül vakvágányra, s kezd zuhanni, akkor sorban jönnek a sajnálkozók, és verik az asztalt, hogy nincs igazság, és mentsük meg, veled vagyunk, pusztuló printtárs, lájkolunk nagyon. Ha viszont egy-egy vidéki lap adja fel, akkor meg szinte (vagy szinte nélkül) hír sem lesz belőle. Mintha ott nem kollégák dolgoznának, mintha a vidék nem számítana. Vagy ilyesmiről szó sincs? Egyszerűen kiveszett a szakmából a szolidaritás?
Meglehet, is-is. A vidék sem számít, meg a kollégák sem. Ennek azért voltak előjelei. Például az, hogy az ezredforduló után egyre kevesebb fax meg e-mail érkezett egyik szerkesztőségből a másikba sajtónap környékén, hogy gratulálunk és jó munkát kívánunk, mi, nektek. Persze, úgy is lehet mondani, ez legalább így, ebben a formában őszinteségre utal, még ha kissé nyersen is. A szakmát megosztotta a gazdaság és a politikai. Belefér? Nálunk igen. Más kérdés, hogy vannak újságírók, akik számára a függetlenség azt jelenti, hogy toleránsak mindazokkal, akik ugyanazt gondolják a világról, mint ők, s ugyanazzal a politikai erővel szimpatizálnak, ellenben rajtuk kívül mindenki más bértollnok.
Ma már ott tartunk, mintha határ sem létezne. Ki sem kell mozdulni Debrecenből: ebben a városban, ahol hajdan egyszerre több lap is létezett, és a zsurnaliszták jó viszonyt ápoltak egymással, együtt ittak, dumáltak, ma már rég nem tabu az egymásra acsarkodás sem. Bármi belefér. Akár az is, hogy álneveken mocskolja egyik újságíró a másikat. Nem szemtől szembe, gerincesen, hanem hátulról, sunyin meglapulva ilyen-olyan nicknevek mögött, blogszintű felületeken.
Ez már rég nem süllyedés, hanem zuhanás. Semmi köze a szakmához, leginkább arra emlékeztet, mint amikor pár éve az egyik valóságshow hőse (aki nem biztos, hogy befért volna az átlagon felülien intelligens embereket tömörítő Mensába) hirtelen megvilágosodott és világgá kiáltotta (mert volt rá igény, volt lap, mely helyet adott megnyilatkozásának), hogy ő valójában újságíró szeretne lenni. Nincs ezzel gond: nekem is tetszik, amikor látok valakit zongorázni, és elképzelem, hogy kirúgom alóla a széket, és én játszom el a Liszt-rapszódiát helyette, mert csak nem lehet az olyan bonyolult, ha neki is ilyen könnyen ment – elvégre van tíz ujjam nekem is...
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)