Örülhetnek a hobbitok és a bukdácsolók, vágják a fákat a Völgyben
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2015.08.16. 10:55 | Frissítve: 2015.08.17. 09:14
Debrecen – Vágni, vagy nem vágni? Ez már nem kérdés. A nyárfák háborúja lassan tényleg a végéhez ér a Tócóvölgyben. Jegyzet.
A nyárfák háborúja lassan talán végéhez ér a Tócóvölgyben. Alapvetően minden szándék adott hozzá, csak hát: ez a történet sem csupán a fákról szól, hanem rólunk, emberekről. S mint pontosan tudhatjuk, már két ember sem feltétlenül ugyanazt akarja. (Ki ne ismerné Karinthy örök becsű gondolatát arról, hogy a nő a férfit, a férfi a nőt...)
Az ott élők általában azt állítják, hogy a Tócóvölgy kellemes vidéke a városnak, nagyjából minden van ott, ami az élethez kell. Lehet sétálgatni, futni, bicajozni. Vannak játszóterek, parkok, boltok, pékségek, turkálók és virágosok, kiülős és beülős helyek. Nem laknak kevesen, de elviselhetetlenül sokan sem. Ráadásul ott a nagy rét, a nagy pusztaság, amit a kutyások is imádnak, meg a piknikeznek vágyók is. Van hely itt arra is, hogy a srácok rúgják a bőrt, vagy ütögessék a tollast.
Ma már a közlekedés sem rossz, mint amikor még csak cseperedett ez a lakótelep: sokféle busz jár erre, s így viszonylag kényelmesen el lehet jutni innen bárhova. A völgyben élőknek szinte már csak egy problémája van: a nyárfa. Vagyis, a nyárfák. Annak idején nemigen gondolták a lelkes – vagy profi – faültetők, hogy micsoda nyűg lesz majd, mikor jó magasra nőnek ezek a fák. Nem a magasságukkal van bajuk, hanem a pihéjükkel. Van pár hét az esztendőben május körül, amikor a nyárfapihék mindent beborítanak. Bár sokan panaszkodnak rá, hogy allergiásak tőle, a nyárfa nem tartozik a tipikusan allergén növények közé. Szálló pihéje viszont tényleg zavaró. Olykor egy-egy „patkót” teljesen belep. Nem lehet szellőztetni, ha nincs szúnyogháló, mert beszáll a szobába is. Ha leviszi az ember a babakocsis csöppséget, ki kell találnia, hogy burkolja be a gyerek fejét, a szemét, ne lélegezze be a pihéket. Többek között ilyen okok miatt is szeretné a tócóvölgyiek egy része, hogy vágják ki a fákat.
Mások viszont azzal érvelnek, hogy ezt a pár hetet ki lehet bírni. (Nyilván azoknak az érvelése ér valamit, akik maguk is a nyárfapihével fertőzött területen laknak.) Mert amúgy jók ezek a fák, szükség van rájuk. Szépek, zöldek, árnyat adnak, barátságossá teszik a környezetet. Egészen más úgy kinézni az ablakon, hogy ott rezegnek a lombok a szélben, és madár röppen fel az ágról, mint amikor csak a függöny állja útját a betűző sugaraknak.
A nyárfáknak azonban nem csak pihéik vannak, hanem gyökereik is. A hajdani faültetők nemigen gondoltak arra (vagy ha igen, nem foglalkoztak vele), hogy a fának a koronája mellett a gyökere is megnő majd. A gyökér pedig felnyomja a járdát. Jó sok helyen. A járda megrepedezik, összetörik. Hullámos lesz. Megy az ember a buszhoz, és próbálja kapkodni a lábát, de nem olyan egyszerű ez, mert a sík helyett sok helyen olyan kisebbfajta dimbes-dombos akadályokon kell átvergődnie, átbukdácsolnia, ami még a hobbitokat is megviselné. Ősszel ráadásul még durvább ez a kaland, mert amikor a lehullott levelek csapadékkal találkoznak, nyálkás, csúszós – valódi bokaficamító – réteget képeznek a girbe-gurba járdán. Ilyenkor az is a fák ellen kezd prédikálni, akit egyébként a pihék hidegen hagynak.
De eddig talán ne is menjünk el. Inkább próbáljuk elképzelni, milyen lehet ilyen járdán babakocsit tologatni. Kizárt, hogy pár perc után ne fordulna meg az anyuka fejében, hogyha már négy kereke van a járgánynak, nem ártana az úttestre vonulni vele, mert a járdán haladni már-már lehetetlen küldetés. Sok helyen viszont az úttestre is hiába menne, mert a fa gyökérzete időnként ott is megbontja a flasztert és a sík felületet.
S mindezek mellett létezik még egy természeti jelenség, ami képes a fák ellen fordítani az embereket. Amikor orkánszerű szél zúg keresztül a tájon, és a gallyak törni, hullani kezdenek, s rá-rázuhannak az alattuk parkoló autókra, sokan emlegetik a fejszét és a fűrészt, mint lehetséges megoldást.
A lehetséges megoldás ideje elérkezett: folyik a munka, vágják a fákat. Szerencsére nem mindet. Bár ahol csak egy fa van az ablak előtt és azt kivágták, onnan nézve a kép kevésbé árnyalt. És persze kevésbé árnyékos. Legalábbis ebben az évszakban, amikor reggelente odatűz a nap, és valóban érezhetjük azt: talán mégis kár volt kivágni ezt a fát. Kicsit később, rohanva a kocsi felé, s botladozva a felgyűrt járdán viszont gondolhatunk arra is, hogy kiszedhetnék végre lombostul-gyökerestül ezt a nyomorult óriást, mert sikerült megint lerúgni a cipő orrát. (De legalább a bokánk a helyén maradt...)
Gyanítjuk, hogy nagyjából ugyanannyian lehetnek, akik alig várták a Tócóvölgyben, hogy vágják ki a pihés (és/vagy aszfaltot feszegető) fákat, mint akik azt mondják, hogy nem tudunk élni fák nélkül. S mindkét csoportnak igaza van. Kérdés, honnan nézzük a fákat, s mikor...
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)