Ez a Föld nevű bolygó, nem a Paradicsom
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2016.11.01. 09:01 | Frissítve: 2016.11.01. 09:46
Debrecen – Amikor eljön az egyik legszebb és legszomorúbb ünnep, azokra is gondolunk, akiknek a sírjához nem tudunk elzarándokolni. Jegyzet.
Vannak időszakok, nyűgös, nehéz pillanatokat hozók. Ezek úgy rendesen meg tudják ütni az embert. Még akkor is, ha tudjuk, nem árt kapaszkodni, és ilyenkor is keresni valami jót, vagy csak valamivel jobbat annál, ami van, mert soha nincs olyan, aminél rosszabb ne lehetne, ez régi szabály, akik ismerik a Murphy nevű törvényalkotót, azok ezt is pontosan tudhatják. Minden el tud romlani, és minden el is romlik. S persze, azon lehetne töprengeni, hogy miért történik ez, miért így és miért nem másképpen, valójában ennek nincs értelme. Megoldáshoz nem jutunk közelebb, de azért a tanulságokat, meg főképpen az érzelmeket kezelni kell. Tudják, mint amikor totálkárosra törik egy autót, de ott állnak mellette, és már ez sem kevés. Élnek, megúszták, és bár minden okuk megvan a kétségbeesésre, de mégis: legalább ott állhatnak, legalább kiborulhatnak, mert nincs vége életük filmjének. Van tovább, lehet folytatni. Kicsit talán másképpen, mint addig, de mégis: jöhetnek az újabb napok, hetek, hónapok és évek. Séta e földön tovább, s még tovább.
Van azonban, amikor erre nincs esély. Idén három alkalommal is azt éreztem, lehetett volna másképpen. is Valamikor az év első felében kaptam egy telefont. Egy régi barátom édesanyja hívott. Misivel vagy húsz éve találkoztunk utoljára. Úgy alakult, hogy elköltözött Debrecenből, akkoriban az internet meg a mobiltelefonok világa még nem olyan volt, mint ma, elhagyni egy várost nagyjából valódi elszakadást jelentett. Aztán pár éve összefutottunk. A Facebookon, hol másutt. Rögtön telefonszámot cseréltünk, néha cseteltünk, próbáltunk leküzdeni valamit az elmúlt évekből. Megbeszéltük, kit merre vitt a sorsa, milyen az élete, hogy van, mi foglalkoztatja. A rohanó tempó mellett ezek a beszélgetéseink elég hullámzóak voltak. Néha gyakrabban, néha ritkában futottunk össze a virtuális térben. Egy ideje nem nagyon hallottam hírt Misiről, terveztem, hogy ráírok, vagy megcsöngetem. Aztán végül nálam csörrent meg a telefon. A szerkesztőségben talált meg Misi édesanyja, akiből kibukott: Miklós, maga az? Misi meghalt. Misi nem volt öregember, ötvenes évei elején járt. Egy erős, energikus, sokoldalú, tehetséges és nagyon jó humorú, okos embert képzeljenek maguk elé. Festett, rajzolt, imádta a családját. Sokat melózott. Kiderült: még februárban agyvérzést kapott. Amikor visszakerült a kórházba, megvizsgálták, s kérdezték, hogy van. Jól, mondta. S lehunyta örökre a szemét.
Lóri nála talán tíz évvel volt fiatalabb. Ő is elkerült Debrecenből. Válása után kissé zaklatott lett az élete, kereste a helyét, önmagát. Ötletei, tervei voltak. Megjelent egy könyve. Írt, álmodozott. Egyszer összefutottunk a Víztoronyban, ahol csillogó szemekkel mesélte, milyen tervei vannak. Emlékszel, kérdezte, hogy egyszer nagyon siettem, és kisegítettél? Nézd, most jól mennek a dolgok, köszönöm, mondta mosolyogva, és kivett a zsebéből egy köteg pénzt, s rendezte azt a tartozást, amiről úgy gondoltam, nem tartozás, ilyen belefér időnként. Jó passzban volt, lelkesen mondta, milyen nagy dolgok járnak a fejében. Jó volt látni, különösen, hogy azt éreztem: végre a helyére kerülhet. Aztán most ősszel láttam (hol másutt, mint a Facebook-oldalán), hogy búcsúznak tőle. Isten veled, nyugodj békében, még lett volna mit megbeszélnünk, Isten veled… Mint megtudtam egy közös ismerősünktől: ő is váratlanul ment el. Agyvérzést kapott, ha minden igaz. S ő is túl fiatal volt a halálhoz.
S a harmadik történet, amiről nemrég olvashattak hírportálunkon is: Tibor, vagy még inkább Tibike, ahogy sokan emlegették, kollégánk is elhagyta ezt a közösséget. Sokan ismerték, sokan szerették, mindig, mindenkihez volt kedves szava, mindig, mindenben a megoldásokat kereste. S ezt ne úgy vegyék, mint a temetőkben szóló dalt, hogy mindig csak a jók mennek el. Nem mindig csak a jók mennek el, de Tibike közéjük tartozott. Az a közösség, ahol kollégánk dolgozott, túlzás nélkül egy emberként mozdult meg, s indult vért adni, mikor kórházba került, s felsejlett egy halovány reménysugár, hogy van esély a visszatérésére. S mikor utolsó útjára kísérték azok, akiknek közük volt hozzá, a család, a barátok, az ismerősök, a kollégák, sokan mondták: aligha voltak ennyien temetésen abban a hajdú-bihari temetőben, ahol a koszorúk szinte hegyként emelkedtek a sír tetején. Ám hiába, ez sem hozhatta közénk vissza Tibikét: csak az emléke él velünk, s a hiány. Hogy amikor nyílik az ajtó, nem köszön be, s kérdezi meg, hogy vagytok, és otthon mi újság.
Rajtunk annyi múlhatott, mint bármikor bárkin, akinek ilyesmi megtörténik a környezetében.
A gond az, mert az azért van, hogy amikor ilyen korú emberek mennek el hirtelenjében, s többen is, kicsit úgy érezhetjük: nincs ez jól. Mert igaz, hogy élni születtünk e földre, s aki él, az el is távozik. De talán most egy ideje mintha fokozódott volna a helyzet. Mintha sokkal nagyobb nyomás nehezedne ma azokra, akik a rendszerváltás környékén voltak szemtelenül fiatalok. Mintha azok az elvárások, feladatok, azok a stresszhelyzetek, amelyek ezt a korosztályt érik, kezdenék elérni az elviselhetetlen határát.
Tudom, a helyzet sosem volt könnyű. Ez a Föld nevű bolygó, és nem a Paradicsom. Lehet jönni azzal, hogy és amikor háború volt, és jöttek a németek, az oroszok, de ennyi erővel visszamehetünk bármeddig, aminek semmi értelme. Senkinek nem teszi könnyebbé a sorsát más nyomora. Maradjunk abban, hogy nekünk, 2016-ban huszon-, harminc-, negyven-, ötvenvalahány éveseknek – most van most. S talán nem extrém a gondolat, jó lenne, ha az élet, az ember lenne a legfontosabb. Tényleg. Nem csak az elmélet szintjén.
Amikor eljön az év egyik legszebb, ugyanakkor legszomorúbb ünnepe, és kimegyünk a temetőbe gyertyát gyújtani, azokra is gondolunk, akiknek a sírjához nem tudunk elzarándokolni, mert máshol nyugszanak.
A szélben a fény meg-megremeg. Lassan indulunk tovább, mi, akik élünk, s emlékezünk.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)