Debreceni történet: angyal landolt a lépcsőházban
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2020.12.25. 11:00 | Frissítve: 2020.12.25. 11:00
Debrecen – A fal egyik oldalán élnek ők, a másikon mi. Minden részletet megbeszéltünk a szomszéddal, mielőtt indult az akció.
Ha jóban vagy a szomszédoddal, az korántsem mellékes része az életednek. S ha ráadásul ez a közeli viszony még barátsággá is érik az idők során, az különösen szerencsés ajándéka a sorsnak.
Forrás: pixabay.com
Sok minden belefér: szólsz, ha égve maradt a parkolóban az autója lámpája, meglocsolod a virágjait, ha elutazik, tudsz kitől kérni hirtelen egy tojást, csavarhúzót, ütvefúrót, vagy van, aki(t) váratlanul meglep(sz) kóstolóval a finom fácánhúslevesből vagy halászléből, de a kertből érkezett paprikából, szilvából, áfonyából szintén jut a szomszédba. A postaládában sem gyűlik fel a küldemények hada, mert van, aki kiveszi, amíg te a hegyekben túrázol vagy ők a tengerparton süttetik a hasukat. S olykor az is megesik, hogy négyen vagy hatan kóstolnak meg egy palack bort – csakis az íze, meg a barátság kedvéért. Vagy mert régen láttátok egymást: hiába vagytok szomszédok, hetek óta még véletlenül sem futottatok össze a lépcsőházban.
Mindez persze oda-vissza kell, hogy működjön, mert adni is jó, kapni is, meg főképpen az, hogy tudod, nem vagytok egyedül, számíthattok egymásra. Ez persze nem jár azzal, hogy állandóan buli lenne a lépcsőházban – de mégis egy közösség él falnyi távolságra egymástól, s a jó kapcsolatnak értéke van az összes szereplő életében.
Mi szerencsések vagyunk, és a szomszédság jóvoltából még abba is belekóstolhattunk, milyen angyalnak lenni.
A szülők ugyanis szerették volna meghagyni az akkor még bőven kisgyerekkorban járó Dórit és Mátét abban a hitben, hogy létezik Mikulás, a fenyőfa alá pedig nem a szülők teszik az ajándékokat karácsonykor, hanem egy angyal, s valami csoda folytán éppen akkor, amikor senki nem tartózkodik otthon.
Ennélfogva néhány éven át az is része volt a programjainknak szenteste napján, hogy angyalbőrbe bújtunk. Már képletesen értve…
A szomszéddal telefonon megbeszéltük, mikor mennek majd el sétálni (vagy éppen szánkózni) délután, s mennyi időre. Egy kulcscsomót is át kellett vennünk még délelőtt, és szigorúan titokban, nehogy megsejtsenek bármit is a célszemélyek, azaz a gyerekek. (Tudjuk, ők csak kicsik, de mindent észrevesznek akkor is, ha látszólag elmélyülten játszanak éppen…) Amikor eljött az idő, mindig vártunk egy kicsit a biztonság kedvéért, s amikor minden csendesnek tűnt, levonultunk a szomszéd lakásba.
Nem csengettünk, csak bementünk kulccsal, mint titkos összeesküvők, és az előzetesen megbeszélt helyről (szekrény, ágyneműtartó) elővarázsoltuk az ajándékokat.
(Az ágyneműtartós karácsony kicsit problémás volt, mert az ülőgarnitúra elég kacifántosan nyílott, megküzdöttünk vele rendesen, mert azt semmiképpen nem szerettük volna bónuszként elérni, hogy eltörjünk valamit…) A csomagokat szép rendben elhelyeztük a feldíszített fa körül az instrukciók alapján, majd távoztunk.
S ekkor jött a feleségem nagy ötlete. Várj, mondta, mielőtt bezártuk volna az ajtót. Felszaladt, és pillanatokon belül vissza is tért maréknyi aprócska, fényes, csillogó, szárnyforma papírral, amit gondosan úgy hintett végig a lakásban, mintha egy valódi, varázslatos tollait hullajtó angyal trappolt volna végig a folyosón, s a szobán. Még arra is volt gondja, hogy a lakásajtó előtt is elszórjon párat, mintha az angyal a lépcsőkorláton landolt volna, s onnan haladt volna befelé…
Ez aztán nem csak a gyerekeket lepte meg, hanem a szülőket is. Ettől kezdve minden évben utaztunk arra, hogy legyen még valami kis többlet, még valami apró, de látványos meglepetés a mi részünkről, azaz az angyal részéről is.
Aztán ahogy lenni szokott, eljött az az év is, amikor a szomszéd nem azért hívott fel szenteste előtt, hogy egyeztessünk, hanem hogy bejelentse: a helyzet az, a gyerekek már tudják, hogy nem az angyal hozza az ajándékokat.
- Dóri már tavaly is gyanakodott, vajon mi dolgunk lehetett nekünk egymással délelőtt, de azt még valahogy ki tudtam magyarázni… - idézte fel. - Idén azonban már Máté is azzal jelentkezett, hogy a barátai elárulták, az a titok, hogy nincs is titok...
Mit volt mit tenni, tudomásul vettük a tényt. Azért hagyományosan még bejglit cseréltünk halászlére, bort borra, boldog karácsonyt kívántuk egymásnak, s visszatértünk a saját ajtónkon túlra.
Ez az élet rendje. Eltűnnek a mikulások, az angyalok, a húsvéti nyuszi, és maradunk mi, emberek, a néha szürke, néha talán nyűgös - de mégis színes valóságunkkal.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)