Debreceni pillanatok: mi mindenre képesek ezek a nők?
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2015.05.03. 09:00 | Frissítve: 2015.05.03. 09:00
Debrecen – Három történet. Róluk. A nőkről, az anyákról. Arról, amit nem szabad túlbeszélni, de elhallgatni sem. Különösen ezen a napon. Jegyzet.
Ennek a három történetnek látszólag semmi köze nincs egymáshoz. Az egyik például valójában nem is igazi sztori, inkább csak egy szolid közjáték a debreceni hétköznapokból. Mégis összefüggenek, és ha akarjuk, felidézhetik bennünk azt, amire egyébként a nagy rohanás közben olyan gyakran nincs időnk.
Tortát kaptál?
Zittike óvodás. Valójában Zita, de senki nem hívja úgy. Legfeljebb ő magát, amikor be kell mutatkoznia, mert akkor elárulja a másik nevét is: Zita Kamilla. A napokban nagy meglepetést okozott. Az a nap is ugyanolyan volt, mint a többi. Reggel 6 körül keltek, anya ezúttal is megvívta vele a szokásos harcot, hogy mit vehet fel, mit nem, mert a hercegnős póló még mindig ott hevert a szennyesben, nem volt idő kimosni, és bármekkora hisztit levágott Zitti, a póló maradt. Némi vita árán abban maradtak, hogy rendben, nem kell felvennie a macisat, amit utál (nem is utálja különben, csak most volt ilyen kedve), hanem megkapja a rózsaszínt, amit már kinőtt, de így befejeződik a reggeli műsor, és el tudnak végre indulni az oviba. Gyalog mentek, aztán busszal, majd megint gyalog, mint ahogy szoktak. Az öltözködési vita miatt Zittike nagyon szótlan volt, játszotta a sértődöttet. Az ovi bejáratánál sem adott puszit anyának, hanem berohant, és elvegyült a gyerekek között. Hanem délután. Amikor megérkezett az oviba anya, Katika, az óvónő szélesen mosolyogva mondta: gratulálok. Köszönöm, mondta erre az anya, de már nem volt érkezése megkérdezni, mihez is, mert odaszaladt hozzá két-három kislány, Zittike barátnői és hangosan kántálták: boldog szülinapot! Boldog születésnapot kívánt a dajka néni is, a szomszéd lépcsőházban lévő Pistike, akinek bogárautó volt a jele a Maci-csoportban, meg a kis Edina, akit azt is megkérdezte, mit kapott ajándékba, és hogy lesz-e torta. Az anya csak nézett, mi van. Kiderült, hogy amikor reggel elment, Zittike megbánta, hogy akkor nem ölelte meg, utólag már nagyon sajnálta, és amikor pityeregni kezdett, az óvónők meg vigasztalni próbálták, elzokogta azt is, hogy anyának-maha-születéhésnapjaha-van... Aztán már nem sírt, de mindenkinek elmondta, milyen nagy nap ez a mai. Tényleg az volt, és anya hazafelé úgy érezte, a föld felett lebeg pár centivel, mert valójában három nappal azelőtt beszéltek Zittivel erről a születésnapról, s lám, emlékezett rá a gyerek.
Várni a telefont
Még nem volt hetven, tulajdonképpen nem is mindig érezte magát annak, csak néha, amikor elfogta a keserűség, hogy már tíz éve van egyedül. Nem az egyedüllét zavarta, hanem az, hogy nélküle. Elment, itt hagyta, pedig élhetett volna még. Hatvanegy volt, tehát fiatal még a halálhoz. De a halál nem válogat. Ami megtörtént, megtörtént, nem tehetett mást, minthogy megsiratta, eltemette, és aztán próbált élni tovább. Élni, túlélni a legrosszabbat is, a hirtelen magányt, a mérhetetlen bánatot. Az első időkben azzal foglalkozott, hogy kialakítsa az új életét. Például átrendezte a lakást. Aztán vett egy új ülőgarnitúrát. Korábban beszéltek róla, hogy kellene, de akkor valahogy nem volt rá idő, hát megvette most. A férfi ruháit odaadta a gyerekeknek, vigyék, hordják, emlékezzenek az apjukra így is. Ami maradt, azt meg elajándékozta, ne lógjanak csak úgy ott a szekrényben. Szépen lassan átrendezte a hétköznapjait. Megtanulta kezelni a DVD-játszót, a tévét, a számítógépet, mindazt, amire addig a férfinak volt gondja. Amikor a lánya hívta, nagy levegőt vett, és rábólintott, igen, ha meghívják, küldik a jegyet, elmegy utánuk Angliába. Majd locsold meg a virágokat – kérte a nagyfiát, az egyetlent, aki itthon volt a három gyerek közül. Utazás előtt még azért kiment a temetőbe, sírdogált egyet. Hogy szaladnak az évek, érezte néha, amikor kezébe vette a régi képeket. Mindenki megszokta, hogy egyedül van. Ő is, a gyerekek is, akik azért igyekeztek gyakran felhívni. Akkor is, ha késő este volt, vagy rohanós nap. Persze, a gyerekek mindig rohantak. Vitték a lányokat, a fiúkat iskolába, mentek értük edzésre, kinek mi volt a dolga. Esténként azért mindig várta, hogy megszólaljon a telefon. Vagy rá-ránézett a skype-ra is, hátha hívja az a fia, aki meg Amerikában élt. Néha megesett, hogy csak későn hívták, amikor már az ágyban feküdt és olvasott. Akkor is örült a hívásnak. Nem alszom, mondta, amikor kérdezték. Hallgatta, hogy vannak, mi hír velük. Mesélt ő is, mit csinált egész nap. Néha pedig azt mondta: hallom, hogy még mindig dolgozol, fiam. Semmi gond, majd beszélünk holnap.
Utasok a buszon
A nőt mindig a buszon látta. Amikor felszállt, már ott ült fent a gyerekével. A kisfiú pont úgy nézett ki, mint az anyja, csak kicsiben. Rendes srácnak látszott, jól viselkedett, okos tekintettel figyelt kifelé az ablakon. Ugyanott szálltak le, ahol ő, csak onnan másfelé mentek tovább. Se hazafelé, se máskor nem találkozott a nővel, meg a gyerekkel, kizárólag reggelente, és csakis ezen a járaton. Voltak ilyen emberek, ilyen utazó, ilyen buszos ismerősök, akikkel rendre a megállóban futottak össze, vagy fent a járművön. Télen arra figyelt fel, hogy a nő egyik napról a másikra hirtelen nagyon megváltozott. Más lett. A haja? A kabátja? Látszólag minden ugyanolyan volt. Csak valahogy mégis sokkal rosszabbul nézett ki, mint máskor. Valójában semmi jelentősége nem volt ennek, nem is foglalkozott vele, de reggelente, amikor felszállt, s végiggyalogolt a buszon a jármű végére, akkor a szeme sarkából mindig látta, hogy ott a nő, meg ott a gyerek. Aztán ahogy eljött a tavasz, és szinte egyik napról a másikra le lehetett hajítani a télikabátot, leesett, mi a helyzet. Mitől nézett ki úgy a nő, ahogy, mitől lett más, mint korábban. Ahogy felszállt a második ajtónál, most is ott ült a gyerekével. S hogy kabát nélkül, meleg kötött pulóverben, a férfi tekintete megakadt a nő pocakján. Babát várt. Anya lesz ismét. A férfi nem bámészkodott különösebben, csak végigsétált a buszon, de ez is elég volt arra, hogy átfusson rajta a gondolat, mi mindenre képesek a nők, hogy világra hozzanak egy új életet. Nem számít semmi, csak a baba. Nem érdekes, hogy tönkremegy a hajuk, a foguk, hogy felszednek plusz kilókat, hogy kikerekedik a fenekük, megvastagodik a combjuk, s a mellük is csak ideiglenesen duzzad meg, mert majd veszíteni fog a lánykori feszességből. Sehol nincs ez ahhoz, hogy világnagy fájdalommal ugyan, de megszülik gyermeküket. A gyerek természetesen gyönyörű lesz, maga a csoda, ordító, ráncos, vörös kis teremtés. S mire feleszmélnek, már ülni fog, járni, már ő is ott utazik majd az anyjával a buszon, s néz kifelé az ablakon, nézi a világot.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)