Az első magyar uralkodó, aki Európában elismertséget szerzett
Szerző: Papp Klára | info@dehir.hu Közzétéve: 2011.08.19. 18:00 | Frissítve: 2011.08.19. 18:00
A Kárpát-medencei honfoglalást követő évtizedek a magyar törzsi seregek európai „kalandozásainak” időszaka volt. A meglepetésszerűen támadó, gyors lovakon száguldó, távolból is pontosan nyilazó magyarok félelmetesekké váltak Európa nyugati felén, de Itálián kívül adófizetőik közé tartozott Bizánc császára is.
A keresztény-feudális Európa hamarosan visszavonulásra kényszerítette a magyarokat. A X. század közepén, a nyugaton elszenvedett merseburgi és ausburgi vereségek után a Német-római Császárság létrejötte (962), majd a Bizánccal szembeni arkadiapoliszi vereség (970) megpecsételte a magyarok sorsát.
Irány Európa
A nagyfejedelemmé választott Géza ennek tudatában küldte el tizenkét hívét és követét Quedlinburgba, az európai keresztény uralkodók találkozójára, hogy előttük a magyarok Európához tartozását igazolja, s egyúttal kifejezze szándékát német térítőpapok fogadására, azaz a kereszténység felvételére.
Szent István domborműve a Déri téren
|
Géza jelentős előrelépést tett a nagyfejedelmi hatalom elismertetése felé is. Territoriális hatalma ugyan inkább csak a Dunántúlra terjedt ki, de az erdélyi gyulával való rokoni kapcsolata révén (felesége, Sarolt ennek lánya volt) számíthatott a keleti országrész támogatására is. Élete egyik legbravúrosabb külpolitikai eredményének könyvelhette el, hogy fia a bajor uralkodóházból származó Gizellát vehette feleségül. A házasság megerősítette a nyugattal kialakuló kapcsolatokat, sőt Gizella bátyjának, Henriknek későbbi császárrá választása (1014) jóindulatú támogatást jelentett a magyarok számára.
A fejedelmi utód, Géza Vajk nevű elsőszülött fia volt, aki a keresztségben az István nevet kapta. István hívő keresztény volt, korának képzett, művelt vezetője, akinek már eszébe sem juthatott, mint apjának, hogy egyszerre „két urat” szolgáljon, azaz a keresztény térítés mellett még a pogányságot is elfogadja. A vezérek által pajzsra emelt ifjú fejedelem a hatalom megszerzésétől, majd királlyá koronázásától kezdődően nagy erőpróbákra számíthatott. Nemcsak örökségét kellett megvédenie a lázadó vezérektől, hanem apja követei útján tett ígéreteinek megfelelően be kellett népét vezetnie a keresztény Európába.
Egyház és egység
A lázadó vezérek (Koppány, Gyula, Ajtony) letörése több évtizedet vett igénybe, uralmának egész időszakát végigkísérte. A hatalomra kerülést követően azonban István helyzete alapvetően megváltozott. Ahhoz, hogy a római pápa, II. Szilveszter korona küldését határozta el, hozzájárult III. Ottó német-római császár egyetértése is. Az esztergomi érsekség létrehozása, a magyar egyház önállóságának elismerése azonban a német érsekségek befolyásának csökkenését eredményezte, ugyanakkor egyértelmű támaszt nyújtott a fiatal uralkodónak. Az egyházszervezés, amely a világi papság intézményeinek megteremtését és a szerzetesrendek működésének biztosítását is jelentette, együtt járt az uralkodó territoriális hatalmának kiterjesztésével és megerősödésével. István király a királyi vármegyék megszervezésével a Kárpát-medence egész uralma alá került területére biztosította hatalmát. A fegyveres kíséretet széttelepítette a vármegyék központjaként megépített ispánsági várak köré, amely így erősítette a király által kinevezett tisztségviselő hatalmát, és a királyi haderő alapjául is szolgált. A széttelepítés ugyanakkor azt is eredményezte, hogy a várnépek gondoskodtak a katonáskodók ellátásáról, akik feltétlen hűséggel tartoztak a királynak.
„Kinek Isten tízet adott”
A magyar adománypolitika sajátossága volt, hogy a jelentősen megnövekedett királyi birtokvagyonból elsősorban a megszerveződő egyházmegyék és kisebb arányban a szerzetesrendek (István idején a bencések) kaptak földadományokat. Az egyházi földvagyon a XI–XII. század folyamán folyamatosan tovább gyarapodott, nem utolsó sorban a magánosok hagyatéka révén. I. István törvénye alapján az egyházé lett a termények tizede is („kinek Isten tizet adott...”), ez a járadék azonban kezdetben mindenkire vonatkozott.
A királyi hatalom elismerése előfeltétele volt a korábbi szállásterületek megtartásának, a világi birtokok kialakulásának is. A hatalom támaszaként behívott német lovagok a nyugati szokások szerint fegyveres szolgálatuk ellenértékeként kapták hűbéres adományaikat. Ez volt az egyetlen jele a nyugati birtokadományozás magyarországi meglétének, ezeken kívül a többi királyi adomány lényegében örökadománynak számított.
István király törvénykönyvei (1001 és 1030–38) a keresztény jogrendet kívánták megerősíteni, a bíráskodási kompetencia jogának megfogalmazásakor keveredett bennük a függőségi és a területi elv. A királyi hatalom támogatta az egyházszervezést, a keresztény vallás gyakorlását, a püspökök hatalmát, a pogányság, varázslás, boszorkányság ellen tett lépéseket, ugyanakkor az egyházi elittől (a püspököktől, érsekektől, apátoktól) segítséget kapott a bíráskodásban, az uralkodó tanácsában, de legfőképpen a keresztény szemlélet és gondolkodásmód kialakításában.
Rokoni szálak
I. István apjához hasonlóan elsőszülött fiát kívánta utódává tenni, a fiatal Imre herceg azonban a bihari Igfon erdőben vadászbaleset áldozata lett. Az uralkodó ekkor olyan utódot akart választani, aki rokoni kapcsolatai alapján a királyi családhoz, neveltetése és politikai elképzelései révén pedig a nyugati modellhez kötődik. A seniorátus elvének alkalmazása alapján leánytestvérének és Orseoló Ottó velencei dogénak fia, Orseoló Péter kapta meg a királyi hadak vezetését, s az ő utódlását fogadta el jogosnak a királyi tanács is. (A hatalomra áhítozó Vazult István alkalmatlanná tette az uralkodásra, megvakíttatta, s ráadásul fiaival együtt száműzte az országból.)
Istvánnak szüksége is volt az ambiciózus rokon támogatására, hiszen feleségének, Gizellának bátyja, II. Henrik után vele ellenséges viszonyt kialakító császára lett a Német-római Birodalomnak. A konfliktus egy, a támadók számára kudarccal végződő fegyveres összecsapáshoz vezetett (1030), ami bizonyíthatta, hogy II. Konrád császár korántsem tett le a tőle keletre fekvő területek hűbéri függésbe vonásáról. Ugyanakkor az is beigazolódott, hogy a szomszédos országokkal jó kapcsolatokat ápoló, a lengyelekkel, Bizánccal, Velencével házassági kötelékre lépő uralkodó békepolitikája támogatást kapott, hiszen a kortársak és az utókor egyértelműen őt tekintette a császárság és Bizánc között hidat építő, a jó kapcsolatok fenntartását elősegítő uralkodónak.
I. István politikai hagyatékának egyértelmű folytatója I. László lett, aki példaképéhez hasonlóan fáradozott a hazai egyházi társadalom és a magyar állam megerősítésén. Kezdeményezésére a pápa 1083-ban avatta szentté az államalapító István királyt, az egyházat védő Gellért püspököt és Imre herceget. VII. Gergely pápa István király székesfehérvári sírjánál jelölte ki a szertartást, augusztus 20-án, amely napot és helyet a későbbi magyar királyok a törvénynapok tartására, a törvények kihirdetésére használtak, megteremtve és erősítve ezzel a szent király kultuszát is.
Papp Klára történész írása
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)