Anita nem jön többé Debrecenbe
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2015.08.25. 08:14 | Frissítve: 2015.08.26. 11:00
Debrecen – Mindig úgy intézte, hogy maradjon egy kis ideje a városra, szétnézni, járni egyet, találkozni a régi barátokkal. Most is tervezte az utazást. Jegyzet.
Anita Debrecenben volt középiskolás. Valahogy úgy, mint Nyilas Misi annak idején. Csak éppen Anita a Fazekasba járt, és meg sem fordult a fejében, hogy másutt legyen gimnazista. Meg persze időben jóval később, mint Móricz hőse – még a nyolcvanas évek elején. Az osztály egyik fele franciát tanult, a másik angolt. A lányok többségben voltak a néhány szál fiú mellett. Milyen volt akkor gimnazistának lenni, amikor Anita koptatta a padokat? Akkor még létezett az iskolaköpeny, és az osztályfőnök a legelső órán felhívta a diákok figyelmét arra, hogy az iskolán kívül sem viselkedhetnek úgy, amivel szégyent hoznának az intézményre. Voltak könnyebb és nehezebb napok, feledhetetlen kirándulások, kíméletlen dolgozatok, jó és rossz tanárok – ahogy az általában lenni szokott. Ne feledjük el: az leginkább utólag szokott leesni aze embernek, hogy diáknak lenni nem is rossz, az élet olyankor színes, szélesvásznú, ragyogó kalandokkal teli.
Az érettségi után az osztálytársak egy része Debrecenben maradt, más része meg kiröppent a nagyvilágba. A sors úgy hozta, hogy Anita sem itt, a cívisvárosban ért révbe. Jó messze, a dunántúli végeken talált otthonra, munkára, hivatásra. Nyelvet tanított, s jól érezte magát abban a világban, szerette a diákjait, a tanítást, az életet. Néha, amikor sikerült megszervezni egy-egy osztálytalálkozót, akkor szinte ragyogott, ahogy mesélte, hogy s mint alakultak a dolgai. Ugyanolyan kis mosolygós, vidám nő volt, akin szinte semmit nem fogott az idő. Mivel messziről érkezett, mindig úgy jött, hogy maradjon egy kis ideje a városra, szétnézni, járni egyet, trécselni a régi barátokkal.
Ahogy teltek az évek, egyre komolyabb számok gurultak elő az osztálytalálkozóknál: bizony, már tíz, tizenöt, húsz éve érettségizett a csapat. De mindig volt miről beszélni, szinte mindig ugyanott vették fel a társalgás fonalát, mindegy, hogy éppen a gimnáziumban üldögéltek a hajdani, s azóta igen átalakított tantermek egyikében, vagy éppen egy kávézóban, étteremben, kiskocsmában. Ebben a Facebook is segített, mert lehet ugyan szidni a közösségi oldalakat, de az egyre elképesztőbb tempóban száguldó időben olykor szinte csak itt sikerült felfedezni, megtalálni egymást. Itt, a virtuális térben azért csak sikerült váltani pár levelet, kérdéseket és válaszokat küldeni, csevegni egyet.
Volt, ami változott, de olyan is, ami változatlan maradt évtizedek után is: például az, hogy három lány mindig felköszöntötte egymást, mivel majdnem egyszerre születtek. Anita március 2-án, két barátnője pedig a rákövetkező napokon: 3-án és 4-én. A levélváltás, az üdvözlet sosem maradt el, figyeltek egymásra.
Az idei év gyorsan elszaladt a szokásos szülinapi köszöntések után. Talán azért is, mert már a harminc éves találkozót kezdték el szervezni. Szép, kerek szám. Nem könnyen, de azért sikerült azokat is megtalálni, akik szinte semmi életjelet nem adtak magukról az elmúlt évtizedekben. Huszonheten érettségiztek, s a visszajelzések alapján – miután Anita is rábólintott, mert sikerült átszerveznie a programját – huszonegyen jelezték, hogy eljönnek. Nagy szó, nagy szám ez, különösen, ha azt vesszük, hogy többen külföldre költöztek.
A terv az volt, hogy majd szombaton 5-kor találkoznak a gimnáziumban, nosztalgiáznak egyet, aztán elmennek egy nagy beszélgetős vacsorára, ami eltarthat akár éjfélig is.
Már csak két hét volt hátra, amikor valahol a Dunántúlon súlyos baleset történt vasárnap kora reggel. A hírműsorokban is benne volt, hogy egy fehér személyautó és egy terepjáró karambolozott. Ez utóbbi váratlanul átment a másik sávba, és összeütközött a vele szemben közlekedő fehér Opellel. A két jármű összeakadt, és mindkettő az út menti füves területre csapódott. A jóval kisebb, törékenyebb személygépkocsiban ülő nő több olyan sérülést szenvedett, amiből egy is életet veszélyeztet. A terepjáró vezetője, aki munkából tartott hazafelé, a fáradtságtól feltehetően elaludt a volán mögött. Vele hárman utaztak, és senki nem sérült meg. A Opelben egyedül utazó nő a helyszínen elhunyt.
A debreceniek először a Facebook hírfolyamából értesültek arról, hogy Anita ült az Opelben. Az osztálytalálkozóra készülő társaságot megrázta a hír. Hihetetlen, döbbenetes, mellbevágó – fájdalmasan buktak elő a szavak. De hát van, amire nincsen szó igazán. A találkozót meg kell tartani, az nem is volt kérdéses. Meg az is, hogy egy szék számukra üresen marad a gimnázium tantermében immár mindörökre.
Árnyék vetült a hajdani iskolatársakra. Hiszen Anita fiatal volt még ahhoz, hogy ne térjen haza, hogy ne lássa a szeretteit soha többé, hogy könnyes sorokkal búcsúzzon tőle a család, és a barátok, tanítványok, ismerősök sokasága.
„Emlékezzünk rá úgy, ahogy utoljára láttuk: vidáman, mosolygósan, a két kis nevetős gödröcskével az arcán... Ilyen voltál, Anita, ilyennek szerettünk. Soha nem fogunk elfelejteni.” – Az egyik régi barátnő így búcsúzott Anitától, aki többé nem jön, nem jöhet Debrecenbe, de valahol mindig is itt marad, bárhogy is múlnak az évek. Velük, akik hajdan oly sok időt töltöttek együtt – akkor, amikor az ember még annyira fiatal, annyira felhőtlenül boldog, és tényleg előtte az élet.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)