A remény húsvétja
Szerző: Gurbán György | gurban.gyorgy@dehir.hu Közzétéve: 2021.04.05. 09:15 | Frissítve: 2021.04.05. 10:56
Debrecen – A húsvét hétfője mindig, minden életkorban jelent egyfajta várakozást, izgalmat, reménykedést valamiben. Mindig valami mást. Jegyzet.
Amikor az ember kisgyerek volt, akkor elsősorban a csokitojások begyűjtése jelentette ezt: vajon hány példány jön össze a nap végére, milyenek lesznek, mekkorák. És ekkor kellett egy gondos édesanya, aki szelíden, ámde határozottan felügyelte az édességek elfogyasztásának tempóját.
Aztán a csoki jelentőségét egyre inkább némi zsebpénz megszerzése váltotta fel. Mert jól tudtam, hogy ilyenkor megnyílik a rokonok pénztárcája és ilyenkor könnyen kihullik belőle egy kis apró, amit a jó idő közeledtével már lehetett fagyiba fektetni az iskolából hazafelé menet.
És hamarosan elérkezett a kamaszkor, a nagyfiúsodás. Ekkortájt leginkább egy jó buli reményét jelentette a nap. Mentünk összeverődve az ismerős csajokhoz, osztálytársakhoz. Egy csöppet sem kifinomult illatú Krasznaja Moszkva kölni beszerzése kellett csak hozzá, egyetlen butéliával ki lehetett húzni a teljes tinédzser korszakot. Egyrészt azért, mert jó nagy volt az üveg, másrészt pedig azért, mert jó néhány meglátogatott leány a csukott ajtó mögül kiabált ki: csak akkor kaptok piát, ha nem locsoltok! És mi a cél érdekében általában úriemberek voltunk, amit megígértünk, azt teljesítettük is. A csajok ódzkodása persze érthető volt: a valószínűtlenül émelyítő illatú kölni még annak ellenére is valódi vegyi fegyvernek számított, hogy a Debrecenben állomásozó "szovjet" katonáktól csak a némiképp felvizezett változatot lehetett megvásárolni, a dobozonként egy (!) forintért árult, szintén méregerős, mezítlábas cigik mellett.
Majd később, a húszas éveinkben már gyakran magunk mögött hagytuk a húsvéti napok idején a várost. Jöttek a kirándulások kis hegyi falvakba, a megismerkedések a népszokásokkal és a templomokkal – volt olyan is, hogy a hétfői reggelen szódásüvegből zúdult a barátnőkre a locsolnivaló. A víz ugyan hideg volt, de a szovjet kölninél sokkal kevesebb problémát okozott a lányoknak.
Aztán végérvényesen felnőttünk, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Már nem mi voltunk a fontosak, hanem a gyermekeink, nekik csináltuk a nyuszifészkeket a kertben, nekik vettük a csokit, és velük festettük a húsvéti mintákat a tojásokra.
Most pedig újra reménykedünk. De nem egy jó buliban, nem egy kellemes kirándulásban, hanem abban, hogy túléljük a járványverte jelent, és újra megölelhetjük azokat, akiket nagyon szeretnénk.
De reménykedni most nem elég, tenni is kell közben azért. Mindenkinek a maga helyén és módján kell(ene) átéreznie ennek a felelősségét. Mert csak akkor lesz 2022 húsvétja más, mint az idei, ha leszünk elegen olyanok, akik az összeesküvés-elméletek gyártása és a közbizalom rombolása helyett vigyázunk magunkra és egymásra.
Ha így lesz, visszakaphatjuk a húsvétunkat – mindenki a magáét...