„Maradunk, mint a magyarok, valahogy semmi se jó...”
Szerző: (szénási) | info@dehir.hu Közzétéve: 2011.12.26. 13:44 | Frissítve: 2011.12.27. 09:13
Debrecen – Lehet ünnep, vagy hétköznap, mi, magyarok elszántan ostorozzuk magunkat. De főleg egymást. Ebben verhetetlenek vagyunk. Jegyzet.
Magyarországon rendszerint nem hordunk kokárdát, nem lobogózzuk fel házainkat. Nem jellemző, hogy piros-fehér-zöld zászló legyen a pólón, a kocsi farán vagy ajtaján, netán a hátizsák közepén, amiben könyveiket cipelik a srácok suliba. Általában nem vagyunk harsányok magyarságunkat illetően. S bár nem mindegy,hogy ok-e vagy következmény, de ott tartunk, hogy aki egy kicsit is nagyobb hangsúlyt fektet erre, könnyen megkaphatja a bélyeget, hogy nacionalista vagy irredenta. Mintha a nemzeti szó szitok lenne.
Így aztán a többség március 15-én, augusztus 20-án meg október 23-án el van azzal, hogy Magyarország, haza, nemzet. Egy dátum van még, amikor a magyarság kérdése még inkább előtérbe kerül, arra azonban nem igazán lehetünk túlzottan büszkék. Decemberben ugyanis a 2004-es népszavazásra emlékezhetünk, amikor december 5-én a magukat magyar nemzetiségűnek valló, de az ismert történelmi okoknál fogva nem Magyarországon élő,k kedvezményes honosítását lehetővé tévő törvényről szavaztunk – nem túl dicső eredménnyel. Ez a létező határoknál is durvábban osztotta meg az amúgy is szétszakadt nemzettestet.
S a helyzet azóta sem javult annyit, mint reméltük. Az Európai Unió sem gyógyír minden sebre, bár a határok átjárhatóságában bíztunk, és abban is ezáltal, hogy bárki otthon lehet, ahol lakik, s lehet önmaga. Akit Szabó Jánosnak hívnak, az ugyanis nem Jan Szabo, vagy valami hasonló. A szívében legalábbis nem az.
Talán ezért fordulhatott elő olyan botrány decemberben a Csíkszeredában lejátszott román-magyar válogatott jégkorongmérkőzésen, hogy a román csapat magyar nemzetiségű tagjai is a magyar himnuszt énekelték. Az más kérdés, hogy a találkozó előtt mindkét ország himnusza elhangzott,és hogy a válogatott román tagjai énekelték-e teli torokból a saját himnuszukat. A végeredményen persze a himnusz éneklése (vagy nem éneklése) sem változtatott, a román hokiválogatott ugyanis óriási győzelmet aratott a magyar válogatott felett.
Feltételezzük, az unió ezért nem fog megfedni senkit. Sem őket, sem minket – bár a románok részéről igény talán lenne rá. Vagy csak megint a szokásos túlérzékenység mondatja ezt velünk? Ami miatt olykor úgy érezzük, valami oknál fogva nem vagyunk mi a szíve csücske Brüsszelnek? Persze, tagország vagyunk, egyenlő jogok, lehetőségek, minden, ami belefér, de vagy az unió központjában nem érzik át a mi nyűgjeinket-gondjaikat, vagy mi vagyunk hisztisek kicsit. Amikor 2009-ben Sólyom László, az akkori magyar államfő nem léphetett be Szlovákia területére, azt hittük, összedől a világ. Nem dőlt, nem volt botrány. Tulajdonképpen az sem sokakat izgatott rajtunk kívül, hogy az ottani nyelvtörvény milyen hatással van (volt, lesz) a magyarságra. Vagy mi lesz a végkifejlete annak, hogy a Szlovákiában élő magyar ajkúak lehetnek-e kettős állampolgárok.
Másrészt, tegyük hozzá gyorsan, nem kell a szomszédba menni nekünk sem azért, hogy ostorozzuk magunkat, de főleg egymást. Nekünk az erdélyi magyarok olykor simán románok, ahogy lazán leukránozzuk a kárpátaljai magyarokat is. Mintha a mi érdemünk lenne, hogy például Debrecen nem került valamelyik szomszéd állam területére. Más kérdés, hogy ez esetben talán az X-faktor is más véget ér, mert akkor a szép Bagosi Alexa határon túli versenyzőként szerepelhetett volna a tehetségkutatóban, és talán később ejtik ki. S ha már X-faktor: megkapta Baricz Gergő is a magáét, dagadt a hír a haragról, a gyűlöletről a bulvár sajtóban. Az igazság persze az, hogy Baricz nagy tehetség, de nem jobb, mint Tarány Tamás, akit kiejtett a vetélkedés vége felé. Ha viszont azt vesszük, hogy a nála meg jóval haloványabb (mondjuk ki: unalmas, a rocktól almafájától igen messzire gurult) Kocsis nyert, akkor megint csak nem vagyunk előrébb..
A lényeg, hogy ilyenkor, decemberben (is) tükörbe nézhetnénk, milyenek vagyunk mi, magyarok. Nem kevés hibánk van, s habár azt hisszük, haragszik ránk a világ, talán először magunkkal kellene békét kötni. Egy debreceni rockzenész, Jantyik Zsolt (a PG frontembere) már évekkel ezelőtt szavakba öntötte ezt az érzést: Maradunk, mint a magyarok, / köröttünk dőlnek a fák. / Várandós ég alatt nem dübörgünk át. / Maradunk, mint a magyarok, / valahogy semmi se jó...
Rajtunk is múlik talán, ha már 2012-re tekintünk, hogy milyenek maradunk.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)