A menekültek országútjáról letérve: kincsek a Vajdaságban – fotókkal
Szerző: Árvay Sándor | arvay.sandor@dehir.hu Közzétéve: 2015.09.06. 11:02 | Frissítve: 2015.09.07. 08:12
Palics/Zombor – A debreceni utazó monarchikus emlékeket csodál, pallagi teniszedzőbe botlik, s azzal is szembesül, hogy a nyugat-bácskai városban ugyanúgy tisztelik a virágot, mint nálunk, a karneválon. Úti jegyzet.
Augusztus elején, amikor útra keltünk, még vihar előtti csend volt a vidéken. A hivatalos ügyeit intéző utazó nem sokat érzékelhetett abból, amit a délvidéki lakosok zsigereikben talán már tudtak, de az elmúlt sok-sok évtized alatt a szenvedésekhez, változásokhoz is hozzászoktak annyira, hogy ne az élet nehézségeit mutassák mindennapjaik rutinjában.
S aztán hetek alatt mennyit fordult a világ.
Miközben a menekültek országútjává vált kontinensünknek ez a része, időnk és energiánk sincsen észrevenni, milyen sok szépséget, örömet, otthoni kötődést rejt amúgy ez a táj. Riportunk most ez utóbbiakat gyűjti batyuba, remélve, hogy a Vajdaságba látogató kirándulók rövidesen ismét a táj igazi arcát csodálhatják.
Szegedről órácskányi autózással elérhető első úti célunk, Szabadka elővárosa, a monarchikus emlékeket őrző Palics (Palic).
Ha nincs kifejezett teendőnk a kis településen, néhány órás bóklászást ütemezzünk be magunknak, ha viszont szabadkai nézelődés is szerepel a programunkban, érdemes e tóparti településen szállást keresnünk magunknak, hiszen az üdülőhely számos takaros panzióval csalogatja vendégeit – s azzal az ígérettel, hogy innen csak egy ugrás a nagyváros, azaz Szabadka.
Lehetne, persze más vonzereje is a Monarchia egykor nagy népszerűségnek örvendő fürdővárosának – ám a víz mostanság már/még nem szerepel a turisztikai attrakciók között. A ligetes, fás, ősparkos környezet igazán szép, a tó szépen csillog, ám algás vize megmártózásra nem alkalmas – csupán a vízi sportok, a vitorlázók, szörfösök profitálnak mostanság a kitűnő természeti adottságból.
A helyiek pedig a határ túloldalán levő, légvonalban alig tíz kilométerre levő Mórahalom példáját emlegetik némi irigységgel. Lám, a magyar területen arannyá változott a víz, a termálforrásra építve igazi fürdőközpont, óriási turistaforgalmat lebonyolító modern wellness-világ nőtt ki a pusztából, Palicson viszont, ahol a föld felszíne alatt ugyanaz a termálkészlet húzódik meg, ahol a tó önmaga is nagyszerű lehetőségeket kínál, s évszázados fürdőkultúrára lehetne alapozni, mégis évek, évtizedek óta csak a tervekről hallani. „Ahogy jönnek az aktuális választások, mindig előkerülnek a nagyszabású fejlesztési tervek, aztán a voksolások után elcsendesedik minden…” – fogalmaz keserűen vendéglátónk.
Pedig Palics ma is őrzi századelős báját, s készen áll arra, hogy felébredjen Csipkerózsika-álmából. A település a 19. század közepén indult nagy fejlődésnek – akkor fedezték fel a tó vizének és iszapjának gyógyító voltát. A Monarchia felkapott üdülőhelyei között tartották számon, 1897-ben már villamos járt Szabadka és Palicsfürdő között, amely az egyre jobban polgáriasodó város kedvelt kirándulóhelye lett, s az ország más részeiről is özönlöttek ide a pihenni vágyók.
Komor Marcell és Jakab Dezső építészek (akik Szabadkára megálmodták a Városházát és Zsinagógát) tervei nyomán az 1900-as évek elején egymás után emelkedtek itt a különböző villák, elegáns üdülőházak, a társasági élet színterei. Valamennyi a magyar szecessziós építészet remeke. S egy-egy érdekes történet szinte mindegyikhez fűződik.
Az 1912-ben átadott víztoronyról tudnunk kell, a tervezőnek az volt az elképzelése, hogy ezen a csipke- és hímzésmotívumokkal ellátott, folklórelemekben bővelkedő építményen áthaladva lehessen megközelíteni a Nagyparkot és tópartot. A páva-motívum, amire a torony formája emlékeztet, a feltámadás kora-keresztény szimbóluma. Az építők Palicsfürdő újjáéledésének jelképét látták benne.
S egy évszázaddal ezelőtt valóban újjáéledt a már Mátyás király adománylevelében is említett település. Elkészült a parkban a zenepavilon, s felépült a Vigadó is. A földszinten éttermek és egy cukrászda, az emeleti részen a pazar Bálterem, ahol teniszmeccset is szerveztek, sportág fedett pályás történetében az elsők egyikét. A helyiek szerint e téren csak London előzte meg Palicsot.
Lehet, hogy ez legenda témakörébe tartozik, az viszont tény, hogy a helyi teniszklub alapító okirata 1878-ból származik, s az egyesület ma is nevében őrzi e dátumot. Büszkeségük érthető, hiszen a mai és egykori Magyarország területén csak jóval később, a 19. század nyolcvanas éveinek közepén, végén jelent meg a sportág. Melynek modernkori „alapítása” 1873-hoz köthető, amikor Walter Clopton Wingfield, a brit kelet-indiai hadsereg őrnagya egy walesi udvarházban bemutatta, s egyben – ma hivatalos kifejezéssel élve: bejegyeztette – az új labdajátékot, melyet lawn tennis néven ismert meg az akkori világ. Öt évvel később Palicson már egyesületbe tömörültek e labdázás kedvelői.
A klub ma is aktív versenyrendező, nem csak szerbiai viadalok, de jelentős nemzetközi vetélkedők otthona is. Ilyenkor aztán a szabadkai Szakál Imre biciklire pattan, s naponta kikerekezik meccseket szemlélni, Kasziba Sándor, a klub mindenes trénere és mindenkit ismerő historikusa történeteket mesél, a palicsi mérkőzésekről, németországi edzősködéséről, az egykoron Roland Garros-nyertes Asbóth Józsefhez kötődő ismaningi emlékeiről. Az ifjabb generáció képviselői pedig a pályák körül sürgölődnek, hogy a résztvevők versenyzését könnyítsék. A szervező csapat koordinátora, Juhász Zsolt gyorsan előhuzakodik debreceni emlékeivel is, hiszen a fiatal tréner korábban a pallagi Tatár TC alkalmazásában állt, s hat évig a magyar bajnokságban is jeleskedő debreceni teniszcsapat edzője, játékosa volt.
Palics tehát, históriáját, s jelenét tekintve is ezer szállal kötődik a sporthoz. Csoda-e hát, hogy sportolót ábrázoló bronzszoborba botlik a látogató az angol kertek mintájára, az 1840-es évek idején létesített 19 hektáros tóparti parkban.
Vermes Lajosról nem sokat tud még a sport iránt érdeklődő magyar utazó sem. Rögtön el is szégyellheti magát: illene ismernie tevékenységét, hiszen a honi testkultúra egyik jeles úttörője volt az orvosi és bölcsészdiplomával Szabadkára hazatérő úr. Ötletgazdája és működtetője 1880 és 1914 között a helyi sportjátékoknak – melyek az egész kontinensen ismertek voltak.
Eleinte a klasszikus ókori számokban viaskodtak a résztvevők, majd a listát fokozatosan bővítették. Vetélkedtek gyaloglásban, kerékpározásban, birkózásban, vívásban, teniszben és más sportágakban. A versenyek “olimpiai” szellemben, több száz nemzetközi résztvevővel zajlottak, és palicsi nyári játékok néven lettek ismertek, évekkel a Pierre de Coubertin báró ihlette sikeres modernkori olimpia startja, az athéni (1896) ötkarikás vetélkedő előtt. A Vermes család felépítette a Bagolyvárat a sportolók szállásaként – az épület ma is ott áll a tóparton. 1882-ben a műsorba bekerült egy Go as you please nevű verseny, ebben bárki futva vagy gyalogolva tehette meg a Szabadka–Palics közötti távot, oda-vissza. A győztesek (ókori mintára) koszorút kaptak, de ezek a vidékre jellemző akácból készültek. Vermes Lajos 1891-ben kerékpár-pályát építtetett, mellé falelátót állíttatott. Magyarországon ez volt az első ilyen pálya, de Európában is a harmadik.
S miközben a tóparton sétálunk, térjünk be a női strandra is. A szemlélődésre készülő urak azonban garantáltan csalódnak – egykoron a társadalmi szokások alakították úgy, hogy a nők csak a kíváncsi tekintetektől elzárva úszkálhattak a tóban, most pedig azért nem láthatják a lubickoló hölgyeket, mert a fürdőtelep kávézóként működik. Körülnéznünk a fentiek ellenére is érdemes, hiszen a strand a magyaros szecesszió remek példája: a mesebeli faépítményt a népművészetből kölcsönzött motívumok díszítik. S nem mellékes: a teraszon a kávé is finom. Ráadásul vitorlázók, szörfösök cikáznak az előtérben, úgyhogy némiképp a látvány is kárpótolja a női fürdőben remélt vizuális élmény elmaradását…
Palics nevezetessége a 10 hektáros, parkos, ligetes területen nyújtózkodó Zoo is, mely a szakértők szerint Szerbia, s a térség legszebb állatkertje, ahol a szép és rendezett környezet, valamint az állatokkal való bánásmód harmóniája egyaránt lenyűgöző.
A település határánál kezdődő Szabadka (Subotica), a térség második legnagyobb városa a honi utazó számára is inkább ismert, ezért vajdasági vizitünk során most kevesebb figyelmet szentelünk látnivalóira. Annyit azonban érdemes tudnunk, hogy a nagyjából százezer lelket számláló város a vajdasági magyarok, horvátok és bunyevácok szellemi, kulturális és politikai szervezeteinek központja, számos nemzetiségi nyelven működő közép- és felsőfokú oktatási intézménynek is otthont ad. Kosztolányi Dezső és Csáth Géza városa büszkén ápolja magyar hagyományait.
Van is milyen emlékeket őrizni, hiszen Szabadka a kiegyezés utáni időszakban a Monarchia egyik legdinamikusabban fejlődő települése volt. Már 1869-ben vasúti sínek kapcsolták össze a környező vidékekkel, a millenniumi ünnepségek idején nyílott meg a város villanytelepe. Ekkor formálódott a város szecessziós hangulatú, kifejezetten közép-európai arculata. A Zsolnay kerámiával díszített, méreteinél fogva akár parlamentnek is beillő városháza illusztris építmény (73 méter magas tornya messzire ellátszik, így biztos tájékozódási pont), érdemes bemenni és belülről is megtekinteni a szép szecessziós épületet. Figyelmet érdemelnek a polgárházak míves kapui, a Raichle család palotája, a Nemzeti Kaszinó, a Népszínház, a Zsolnay-szökőkút, a Szent Teréz székesegyház, a szabadkai zsinagóga vagy a Makovecz-tervek alapján felújított Népkör épülete. S egyáltalán: érdemes egy kicsit korzózni a főutcán, a parkokban, letelepedni s szemlélődni valamelyik kiülős kávézó teraszán.
S ha megpihentünk, utunkat nyugati irányba folytassuk. Hetven kilométernyit autózva, még mindig a magyar határ közelében, nem messze a Duna „érkezésétől”, a szerb-horvát-magyar hármashatár közelében van Zombor (Sombor), ahol szintén érdemes megállnia az utazónak.
Ha sötétedés után érkezik, elcsodálkozhat azon, hogy kilenckor minden este harangoznak. Nándorfehérvárhoz, Kőszeghez hasonlóan ez is egy török időszakra emlékező hagyomány – az 1697-es zentai harcok során a várost ért támadás hősi védőire emlékezik az utókor. E harcokat örökíti meg az impozáns, kupolás Vármegyeháza dísztermében Eisenhut Ferenc nagyméretű alkotása (4×7 méteres méretével a legnagyobb olajfestmény Szerbiában).
A belvárosban egymást érintik a régi korok építészeti remekei, a barokk, a rokokó, a klasszicista, a biedermeier és a szecesszió jegyei köszönnek vissza a falakról és a házak ormairól. A gyűrűbe fogott városmag a mai napig megőrizte a kulturális és építészeti sokszínűségét.
Ez utóbbi megjegyzés egyébként a növényzetre, a parkokra, árnyas fákra, virágokra is értendő – utóbbi területen akár testvérvárosi kapcsolatot is ápolhatnak Zombor és Debrecen, hiszen a nyugat-bácskai település immár hagyományos virágfesztiválja ha nem is karnevál ugyan, de hasonlóan a szép növények ünnepe: a szerbiai és külföldi kiállítók vágott és cserepes virágot, kertészeti eszközöket, díszfákat és cserjéket hoznak a bemutatóra, s termékeikkel fölsorakoztak a kézművesek és a kisiparosok is.
A főtéren filmkamerás operatőr szobra pásztázza a környéket, talán éppen azt a telket örökíti meg az utókor számára, mely a középkorban még a város névadóinak, a Cobor családnak a birtokában volt, jelenleg pedig a városháza klasszicista stílusú épülete magasodik – határmezsgyeként a szombatonként hatalmas forgalmú bolhapiac, s a túloldalon levő sétálóutca között. Ami pedig a derék filmest illeti: a szobor Bosnyák Ernő zombori filmrendezőnek, a filmművészet egyik legnevesebb vajdasági úttörőjének állít emléket. A múlt század elején felépíttette és üzemeltette a 450 nézőt befogadó Aréna filmpalotát, kiváltva az egykori vándor-mozisok szerepét. A Duna menti Hollywood megálmodója 1923-ban filmgyárat alapított, amelyben elkészítette az első jugoszláv játékfilmet Bölcsőhelyem hazugságai címmel, Novák Irénnel a főszerepben.
A zombori séta zárásaként, még hazatérés előtt, javaslunk egy röpke megállót a várostól mindössze 17 kilométerre levő Bezdán környékén – amúgy is útba esik, ha Magyarországra tartunk, hiszen innen a folyam túlsó partján levő horvátországi Batina (Kiskőszeg) hídján áthaladva juthatunk a magyar határhoz, s a 6-os autópályára.
Bezdán a Duna bal partján fekszik, itt torkollik az 1793-1803 között épült Ferenc-csatorna a nagy folyóba. A vizek fogják közre a városkát, Zombor, Monostorszeg és Bezdán között a Kozara-erdő kínál a környék gazdag állatvilágának természetes élőhelyet, a Kotyor-mocsár pedig a gázlómadarak, hüllők, halak és rákok otthona.
A folyóparton, és Bezdán remek fürdőzést kínáló tava, a tiszta vízű Korlátos mentén kiépültek a strandok, üdülők. Kerékpárral könnyen körbejárható a falu és környéke. Érdemes is ilyen kalandokra vállalkozni és felfedezni a környék színes és változatos természeti világát. A természetet kedvelők és a vadászok egyre kedveltebb úti célja a környék.
S immár a regionális turisztikai fejlesztések célterülete is. Uniós és kistérségi együttműködés keretében Magyarországról Baja és Mohács, valamint Bács-Kiskun megye, Horvátországból Eszék és Pélmonostor, Szerbiából Zombor és Apatin közösen ügyködik azon, hogy a Pannon-Duna mikrorégió minél több látogatót csalogasson a folyó menti szépséges tájra. Az érintett önkormányzatok egységes rendezvénynaptárt készítenek az idegenforgalom fellendítésének érdekében. Tervek is születtek nagy összegű projektek közös megvalósítására, amelyek – többek között – a közúti és vízi infrastruktúra megújítását, és a bezdáni hajózsilip revitalizálását célozzák meg.
Az ötletek valóra váltása időt igényel, ám van Bezdánnak egy olyan kínálata, amit máris tesztelhetünk. A település jellegzetes étele a halászlé, ami a hagyomány szerint minimum öt halfajtából kell, hogy készüljön, kizárólag „gyufa” tésztával és díjnyertes helyi piros paprikával. A vízparti Pikec csárdában, miközben a csendesen csordogáló Duna fölött lenyugvó nap árnyjátékát csodáljuk, fenséges élményt kínál a vacsora, melynek végén egy óriási dobostorta zárja le az ízorgiát. Tíz ujjunkat megnyaljuk, kocsiba ülünk, s alig több mint kétszáz kilométernyi autópályás utazást követően – noha a Duna partjától alig távolodunk – két órával később már Budapesten éjszakázhatunk.
Így válik teljessé a debreceni utazó észak-vajdasági kalandozása. Induláskor Pestre érvén az M5-ösön Szeged/Horgos felől közelítette meg Szabadkát és Palicsot, majd onnan Zombor érintésével egy rövidke horvátországi átvágás jóvoltából az M6-oson tért vissza a magyar fővárosba. A kocsi kilométerórája 510 kilométert mutatott, s ha ehhez még hozzávesszük a debreceni szakaszokat is: pontosan ezer kilométernyi autókázást tudhattunk magunk mögött.
Ha nincs sok időnk az utazásra, péntek déltől vasárnap estig is ledarálható a túra, mégis azt javasoljuk, csapjunk hozzá még két napot – megéri. Rohanás nélkül, békésen bóklászva e szomszédolás során oly sok szépet láthatunk.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)