Kimaxolta a hőslistát is a debreceni színész

---

Debrecen – Alig várom, hogy közönség elé vigyük az előadást, és érezhessem a nézői visszajelzéseket – mondja a Csokonai Színház művésze, aki egy metálzenekarban is énekel. Interjú Kránicz Richárddal.

---

Van egy értékrendje, egy hozzáállása a világhoz, amitől nem szeretne eltávolodni. Ugyanakkor Kránicz Richárd szereti, ha olyan karaktert játszhat, ami közel áll hozzá, de azt is, ha elő kell húznia magából egy teljesen más embert. 

Dehir: Egyre többet látjuk színpadon, már operett-főszerepben is, hisz a Mágnás Miska címszerepét játszotta ebben az évadban. Mesélte, hogy nem idegenkedik a műfajtól, főiskolásként már kipróbálta benne magát. Milyen volt nagyszínpadon? 

Kránicz Richárd: Nem szeretem magam beskatulyázni, és bár vannak műfajok, amiket közelebb érzek magamhoz, igazából vágytam arra, hogy operettben is kipróbálhassam magam. Ez egy vicces, élénkebb, lendületes műfaj, amit nagyon jó játszani. Már annak is megvan a varázsa, hogy élőben húzza a nagyzenekar, a sok tánccal, dalokkal, jó esetben működő poénokkal − igazi kihívás. Azt pedig szeretem. 

Dehir: Mitől lesz jó egy operett, hogy kihívás lehessen? 

Kránicz Richárd: Az a jó, ha egy bizonyos határon belül mozog egy előadás, mert azon túl felszisszenünk. Egyes adaptációkban szeretik „túltolni”, de a mi esetünkben a Mágnással azért voltam kibékülve, mert stílusában az 1949-es filmhez közelít a koncepció, emberibbek a karakterek, kicsit visszafogottabb, de viszi az operett tipikus jegyeit is.

Dehir: Sok darabban játszik az utóbbi időben. Melyiknél jön be jókedvvel a színházba?  

Kránicz Richárd: Minden előadásban megpróbálom megtalálni azt, ami motivál, ami miatt szeretem, de vannak kedvenceim: ilyen a Mágnás Miska, a Toldi, az Óz, de az az igazság, hogy ebben az évadban is sok nagyszerű előadásban vehettem részt, úgyhogy még bővíthetném a listát akár a Névtelen csillaggal vagy a Makbettel.

Dehir: Ilyenkor mennyire élteti színészként, hogy a siker szinte garantált az operettek, így a Mágnás esetében is, és kevésbé az egy Makbettnél. Külön tudja ezt választani? 

Kránicz Richárd: Muszáj elválasztani. Mikor kiderült, hogy Miskát játszom, akkor a felelősség súlya is ott volt: ismert darab, vannak nézői elvárások, van viszonyítási alap, mert túl sok interpretációja van, de mégis ez adta meg azt a plusz izgalmat, ami arra késztetett, hogy bele kell állnom és meg kell találnom benne saját magamat. 

Dehir: Akkor nem különösképpen stresszes, izgulós színész…

Kránicz Richárd: Dehogynem. Izgulós vagyok, de ezt szeretem inkább arra használni, hogy ösztönözzön és ne visszafogjon. A próbafolyamat közepén szoktam kicsit elbizonytalanodni, mert olyan színész vagyok, akiben fokozatosan érnek be a szerepek: az elején keresgélő periódusban vagyok, aztán jönnek a kérdések, hogy jó úton haladok-e, de ahogy kezdem megtalálni a karaktert, ezen átlendülök, egyre magabiztosabb leszek a figurában, és ez annyira elkezd lelkesíteni, hogy alig várom, hogy közönség elé vigyük az előadást, és érezhessem a nézői visszajelzéseket. 

Dehir: Mitől kezd el élni egy karakter? Attól, hogy a színész egyre jobban elmélyül benne, vagy maga a rendező tesz egyre többet hozzá? 

Kránicz Richárd: Nagyon sokat tud segíteni a rendező, főleg, ha tiszta instrukciókat ad, vagy legalábbis le van fektetve egy alap, hogy mit szeretne látni. Innen már el tudok indulni és eljutni oda, amit szeretne. De azt is szeretem, amikor valaki megadja az irányt, és hagyja, hogy magamból építkezzek. Nagyon jó, ha olyan karaktert játszhatok, ami közel áll hozzám, úgymond pofán csap a szerep, de az is izgalmas, amikor egyáltalán nem, és elő kell húznom magamból egy teljesen más embert: például az Idiótában, az Unferlédiben se külsőleg, se karakter szempontjából nem passzoltunk, épp ezért volt érdekes.  

Dehir: Vágyik arra, hogy más darabokban is nagyobb fajsúlyú karaktereket alakíthasson? 

Kránicz Richárd: Persze. Színész vagyok, vannak olyan szerepek, amikben szívesen kipróbálnám magam, de valahogy hiszem azt, hogy idővel bevonzom ezeket. Mint ahogy a Padlásban a Rádióst, úgy Miskát is „derült égből villámcsapásként” kaptam. Nem számítottam rájuk, de mindkettő nagy öröm volt.

A Rádiós nekem bakancslistás szerep volt, de „kimaxoltam a hőslistát is”: voltam Kinizsi Pál, Toldi, Herkules. Mindet szerettem, mert férfiasabb szerepek. Furcsa vagy nem, de én Stallonén, meg Schwarzeneggeren és hasonló hősökön nevelkedtem, miközben színészként ilyet mondani hülyeség, mert állíthatnám azt is, hogy Shakespeare-ből táplálkoztam.

De nem titok, hogy azért szerettem volna gyerekként színész lenni, mert ezeket a filmeket néztem. Persze később kitágult az érdeklődési köröm, de azért bennem motoszkál ez a gyermeki lelkesedés, ami sosem fog kihalni. 

Dehir: A Toldiról talán nem véletlenül jelzik vissza, hogy az igazán jó szerepe. 

Kránicz Richárd: Bár élvezem játszani Miklóst mint hőst, azért örültem, hogy a rendező, Valcz Peti ragaszkodott ahhoz, hogy hűen adaptáljuk az eredeti művet, és igyekezzünk megmutatni a karakter érzékenyebb, drámaibb oldalát is több, fontosabb jelenetben. Külön érdekes volt felismerni a saját életemből részleteket az adott szituációkra vonatkozóan. 

Dehir: Mondana ilyet? 

Kránicz Richárd: Mikor az anyjától búcsúzik, azt mondja „nagy erőt érzek magamban, és ezt nem tudom itthon, a földeken elpazarolni”. Falun nőttem fel, én is mentem dolgozni a szüleimmel kukoricaföldre, szőlőbe, és én is azt éreztem, hogy akkora bennem a tettvágy, hogy nem ragadhatok ott. Persze azóta is örömmel járok haza, és ha kell, ugyanúgy segítek, mint akkor,

büszke vagyok arra, hogy hol nőttem fel, és soha nem fogom elfelejteni, hogy honnan indultam. De más lett az utam. 

Dehir: Azt nyilatkozta egy régi interjúban, hogy énekes, színész és rendőr szeretett volna lenni. Ha gyors összegzést csinálunk, akkor nem rossz a mérleg, mert kettő megvalósult: színész a Csokonai Színházban és énekes egy metálzenekarban. Saját akaratból, önerőből, és látható alázatból is. 

Kránicz Richárd: Az utóbbihoz igyekszem mindig ragaszkodni. Sok emberrel találkoztam, akiben ez nincs meg, vagy megvolt és már nincs, ami engem baromira zavar. Van egy értékrendem, egy hozzáállásom a dolgokhoz, amitől nem szeretnék eltávolodni. Annak idején azt mondtam, hogy tök mindegy, hogy mit csinálok, tök mindegy, hogy hol csinálom, csak lehessek színész. Egy idő után sajnos rájön az ember, hogy ez nem így van, mert ha tűzközelbe kerül, lehetőségeket kap, akkor nem tud megnyugodni abban, ami van. Rengeteg dolog érdekel, sok mindenre vágyok. 

Dehir: Milyen habitust, milyen szerepet játszana szívesen?

Kránicz Richárd: Szeretem, ha színes a felhozatal. Játszottam gyereket, hatvanéves, alkoholista apukát, elhízott hivatalnokot, Rádióst, Toldi Miklóst, Mágnás Miskát; énekeltem, táncoltam. Úgy érzem, hogy eddig elég változatos lehetőségeket kaptam, remélem, bővül majd a paletta: jöhet kicsivel több dráma, de komédia is egyaránt. 

Dehir: A zene, ahogy abban érzi magát, többet ad, vagy szimplán csak más, mint a színészet? Zenekari tagként is érez hasonló dilemmákat, nehezen megélhető helyzeteket? 

Kránicz Richárd: Zenészként sem egyszerű. Az előadóművészetben Magyarországon hasonló problémák vannak:

hiába csinálsz jó zenét, ha nincsenek kapcsolataid, ismertséged, akkor nehezen kerülsz be a vérkeringésbe.

Mi nem túl rádióbarát stílust képviselünk, még ha nem is a legbrutálabb deathcore-t, death metalt csináljuk, nem egyszerű eljutni az emberekhez. Telített ez a stílus, rengeteg tehetséges zenekar van jobb összeköttetésekkel, és hiába képviselünk minőséget, mert ki merem mondani, hogy azt képviselünk, azon kell dolgoznunk, hogy minél több helyre eljussunk. Persze a Covid sem tett jót, de már dolgozunk az első lemezünkön. 

Dehir: Nincs abbéli félelme, hogy választania kellene a kettő közül? 

Kránicz Richárd: Eddig is össze kellett hangolni a kettőt, de később is azon gondolkodnék, hogy oldjam meg. Egyiket sem szeretném elengedni. Szeretek energiákkal dolgozni. A metál pláne energikus műfaj, egy koncert nagyon fel tud tölteni, a másik kihívás pedig a közönséggel való kommunikáció: folyamatosan fenn kell tartani a figyelmet. Érdekes legyen, ne legyen túltolva. A színházban egy adott szerepben vagyok, ott van támasznak a rendezői instrukció és a karakter. Kicsit el lehet bújni. Énekesként más a helyzet, amit ott csinálok, énekelek, mozgok, az vagyok én, magamat kell adnom. 

Dehir: Kívülről olyan, mint egy őrületes ventilláció… 

Kránicz Richárd: Jól kiadhatsz magadból mindent. Pláne, hogy a dalszövegek is, amiket írok, arról szólnak, ami körülvesz, amilyen érzések kavarognak bennem. Van, akinek sok ez stílus, de valaki fülessel erre alszik el. Nekem is működik néha. 

Dehir: Könnyen ír dalszöveget? 

Kránicz Richárd: Változó. Van, hogy gyorsabban megihlet egy adott téma, de általában elég lassan írok. Leginkább azért, mert próbálom elkerülni a sallangokat, közhelyeket.

Dehir: Egyszer láttam az utcán, cipelt valamit egy szatyorban. Pár nappal előtte beszélgettem Oláh Zsuzsával a színészházban. Szép volt nála minden, jó volt ott elidőzni, és akkor elképzeltem, hogy egy fiatal színész vajon hogyan él ott. Csinosítgatja a szobáját, főz magának vagy pasis káosz uralkodik? 

Kránicz Richárd: Ha jön valaki, pár perc alatt rend van és tisztaság. Most, hogy sokat dolgozom, kevesebbszer sütök-főzök, de ha van rá lehetőségem, kedvem, kifejezetten szeretek. Bár egyelőre nem túl tág a repertoár. 

Dehir: Mi kapcsolja ki? 

Kránicz Richárd: Az a szerencsém, hogy a hobbim egyben a munkám is. És ha valamit szeretünk csinálni, akkor máshogy éljük meg a belőle fakadó fáradtságot. Sokat sportolok, és ahogy van időm, nagyon szeretek a családom és a barátaim társaságában feltöltődni.