Amikor a potya szégyent hoz!
Szerző: Vojtkó Ferenc | vojtko.ferenc@dtv.hu Közzétéve: 2010.06.12. 23:27 | Frissítve: 2010.06.12. 23:27
1773. december 16-a és 2010. június 12-e. Mit gondolnak, mi a közös a két dátumban? A 2010-es foci vb kapcsán talán kevesen látnak párhuzamot a két dátum között. Pedig szerintem van. Amikor ott álltam a meccsek listája felett a szerkesztőségben és megláttam, hogy Anglia összecsap az amerikai nemzeti 11-gyel, akkor az jutott eszembe, hogy 237 évvel ezelőtt is farkasszemet néztek egymással az amerikai és a brit erők Bostonban a teadélutánon. 2 századdal ezelőtt is összemérték erejüket, és most is, csak sokkal békésebb körülmények között és nem vérre menően.
Bekapcsolom a tévét, elhelyezem a megfelelő helyre a laptopot, kényelmesen elhelyezkedek. Várom, hogy átéljem, amit a sportriporterek érezhetnek, amikor egy meccs közvetítésére, vagy összefoglalójára készülnek. Zárójelesen: keresztapám gyerekkoromban azt mondta: legyek sportriporter, mert ők sokat utazhatnak, izgalmas a munkájuk. Nem lettem az. Mégsem bánom.
Izgulok, a játékosokhoz hasonlóan toporgok a tévé előtt. Várom a kezdést, meg hogy megjöjjön a barátom. Ő is fontos a meccsnézéshez. A foci ugyanis szerintem közösségi program. Csapatjáték, még a tévé képernyője előtt is. De nem jön, a síp hangja megszólal, elkezdődik. Ebben a pillanatban megszólal a csengő is. Sprintet vágok, akárcsak egy jó csatár.
De így is lemaradtam az kezdőrúgásról. Kimaradt a meccsből 29 másodperc. De nem bánom, mert végre befutott a barátom, kezdődhet az igazi szurkolás.
A csapatok teszik a dolgukat. Van időm arra, hogy bevalljam: az angolok. Meg is magyarázom. Az ő focijukat gyermekkorom óta kedvelem, tisztelem. Tetszik az az angol módi, hogy a középpályás, vagy a szélső hátvéd felfut a pálya szélén, majd jól beadja és a csatár ügyesen befejezi. Évtizedek óta működik a módszer. Titkon abban bízok, hogy az angol gépezet most is működni fog.
És működik is. Kicsit másképp, ahogy vázoltam, de 3 perc 38 másodperc után öklömet rázom örömömben a pohár furmint fröccsöm mellől. Gerrard villan, és kiváló bokamozdulat után GÓÓÓÓÓLLLLLL! Liverpool. Hip-hip!
Két perc és ismét HIP-HIP! Ne, ne tegyék, ne keressenek, a meccs részletes összefoglalójában újabb különleges, meghatározó eseményt. Örömöm magán jellegű: a barátom bejelentette, hogy megkérte a barátnője kezét és megnősül. Egy percen belül két ok arra, hogy koccintsunk és kortyoljunk egyet a hűsítő fröccsből. Gratulálok nekik is, meg az angoloknak is!
7 perc telt el a meccsből, és csak mosolygok. Jól, illetve kedvemre alakulnak a dolgok.
A 16. perc már némi aggodalmat kelt bennem. Meglep az amerikaiak nyomulása. Jó beadás… és szerencsére lemaradt a jó labdáról két amerikai is. Ők is ismerik és használják a jól bevált angol módszert. Hű, ezek a fiúk tudnak focizni – állapítom, meg. Sőt azt is megállapítom, hogy a látott játék alapján nemcsak az amerikai focihoz, a baseball-hoz, a basketball-hoz(kosárlabda), és a jégkoronghoz értenek. Megy nekik a soccer is, vagyis az európai foci.
40. perc: Potyagól, jaj! Elszomorít a látvány. Bejött, amit minden focihoz értőtől hallottam: az angolok a kapus poszton a leggyengébbek. Sőt Ferdinand sérülése azt jelenti: a védelem is gyenge. Sebezhetők, és be is jött. Dempsey addig forgolódott és lőtt egyet, hogy be is jött. Persze még az amerikai is csodálkozott, hogy ez hogy pottyant be, de sikerült. A 2010-es vb első potyája. Szomorúan halkítom le a tévét, a félidőre. Mérgemben készítek még egy gyenge fröccsöt, vagy talán úgy pontosabb, hogy mini házmester. Bosszankodva kibeszéljük a látottakat. De a remény… Nem folytatnám a közhelyes mondást.
Ismét a fotelben, kezdődik a második félidő. Abban reménykedek, hogy az első 45 perchez hasonlóan jó fordulatokat hoz, és újra rázhatom az öklömet örömömben. Alig több mint egy perc után hangosan hördülünk fel az angolok kimaradt helyzete miatt. De a felségem azonnal csendre int: „alszik a gyerek!”
Csendes üzemmódba váltunk. 64. perc, majdnem megállt a szívem. Amerikai ziccer: kiváló cselek és lövés és…. az angol kapus most , hál’Istennek a helyén volt. Védett, igaz a kapufa is segített.
Aztán perecekig semmi, egy közjáték töri meg az egyébként is töredezett játékot. Lezavarták Johnsont, mert vérzett a szája. Hogy miért? Na, ez senkit sem érdekel. Én viszont megállapítom, csak vérre megy ez a csata is, akárcsak 1773-ban!
71. perc: kezd idegesíteni a meccs. De ez a sorsa annak, aki szurkol egy csapatnak. Minden angol hiba dühít. És hát van belőle bőséggel, sajnos. Az angol szövetségi kapitány, Fabio Capello is rágja a szája szélét. 76. perc: mekkora lövés! Rooney lába elsült. Végre egy jó helyzet miatt ment fel a pulzusom. 84. perc: már az angol kontrákban sem lehet bízni. Ez is elakadt a védelemben, vagy egyszerűen csak kihagyták az angolok. Tök ciki!
Amerikai túlélő focit látunk. Ezt már közösen állapítjuk meg a barátommal. Tesszük ezt úgy, hogy azért nagyon nem értünk a focihoz. Csak kedvelői vagyunk a jó játéknak. Olyan ez a meccs a 87. percben, mintha senki nem tudná, mit lehetne tenni a másik ellen. Az amerikaiak folyamatosan tördelik a játékot. Az angolok, pedig úgy néznek az amerikai védelemre, mint a zárt kapura a mérges ember, aki elvesztette a kulcsot.
A meccs végéhez közeledve egyre feszültebb a helyzet a pályán és a nappalimban is. Eredménytelennek érzem a szurkolást, mert egyébként, mintha számítana valamit. 90. perc: a legizgalmasabb jelenet, hogy a partvonalon a másodbíró felmutatja, hogy mennyi lesz a hosszabbítás. 4 perc. A gondolataimban a következő kérdések fogalmazódnak meg: kedves és tisztelt angolok, most mi van? Hol az ötlet, angol foci? Varrjatok már be egy gólt!
A szurkolók arckifejezése mindent elmond! Én is így érzek: csalódott vagyok! Egyszerűen hihetetlen számomra, hogy a szigetország játékának művelői ennyire képesek ezen a meccsen. Bár döntetlennel ért végett a mérkőzés, de azt hiszem, ezzel az eredménnyel csak az amerikaiak elégedettek. Ők örülnek, akárcsak 237 évvel ezelőtt!
Anglia-Egyesült Államok 1–1 (1-1)
Vojtkó Ferenc írása
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)