Amazonok csatája
Szerző: Bögre Zoltán | bogre.zoltan@dehir.hu Közzétéve: 2011.01.23. 10:58 | Frissítve: 2011.01.23. 10:58
Két hölgy, egy meccs, hatalmas küzdelem. Az Ausztrál Open egyik legnagyobb meccsén az emberi természet felülkerekedett saját magán.
Miért érdemes a teniszt nézni? Kevés olyan sport létezik a világon, melyben ennyire előtérbe kerül a küzdeni tudás, az emberi tényező, az erő határa vagy éppen határtalansága, s a profizmus, az elegancia.
Mindig elcsodálkozom, hogyan lehet olyan mesteri szintre fejleszteni egy sportágat, hogy egy egész világ ámulattal, feszült izgalommal képes szorítani egy olyan versenyzőnek, akit nem is ismer, sőt még játszani sem látott sokat, egy kezén meg tudja számolni hány meccsét nézte meg, azt sem az elejétől a végéig. Pedig nem is kis nevekről van szó: Svetlana Kuznetsova és Francensca Schiavone csatája az Austral Open legjobb 16 teniszezője között olyan küzdelmet hozott, amit az idei tornán biztos nem, de máshol is nagyon régen láthatott a közönség.
A modern kor csodájának köszönhetően hozzánk is eljuthattak a képek a távoli kontinensről, s láthattuk, ahogy két igazi sportember az utolsó leheletéig azért küzd, hogy felülkerekedjen a másikon, és megmutassa a tenisz igazi magasságait.
Manapság kiegyensúlyozottságról nehezen lehet beszélni a sportágban, legalábbis a világranglista legelején tanyázó sportolók esetében, s főleg a férfiaknál igaz ez,akiknél egy ideje már kétszemélyes csatározás folyik az ATP és Grand Slam tornagyőzelemekért. A többiek pedig mintha csak kívülről szemlélnék Nadal és Federer belső, személyes, barátinak is nevezhető csatározásait.
A nőknél ennyire nem belterjes a küzdelem, s ott bárki képes bármire. Ezzel a játékkal bármelyik hölgy bármelyik top-játékost megizzaszthatta volna. A 23. helyen rangsorolt Kuznetsova és a 6. Schiavone a nagy játékosok közé tartoznak, hatalmas élmény volt játékuk minden egyes mozzanata.
A legjobb 16 között az Austral Openen már láthatunk ilyeneket. Három játszmában dőlt el a párharc, ami önmagában nem nagy szám, hiszen volt már ilyen többször is. Az megint más, hogy az első és a második játszmában mindkét fél viszonylag simán tudott előnyt szerezni (4-6, 6-1), míg a harmadikban, a döntő játszmában minden előfordult, amit ember várhat a sportágtól. Sőt még az is, amit nem.
Ászok, röpték, váratlan mentések, védekezésből szerzett bravúros pontok, oda-vissza breakek, meccslabdák, s mindez harminc játék és három óra alatt. A döntő játszmának köszönhetően lett ez a torna eddigi legjobb meccse, s az Open-éra második leghosszabb párharca a maga közel öt órás időtartamával.
A ki nem kényszerített hibák jelezték csupán azt, hogy emberek vannak a pályán, hogy ebben a hatalmas iramban akár el is lehet fáradni, vagy hibázni is lehet, mégis úgy tűnt, mintha a küzdelem soha nem akarna véget érni, borítékolható volt, hogy egy győztese úgyis lesz a meccsnek.
Egy pont ott, egy pont itt, semmi nem volt azonban biztos nagyon hosszú ideig, csak az, hogy a két amazon nagyon tud, s nagyon nyerni akar. Több órás kőkemény harc után is röpködtek a fonákok, a bivalyerős tenyeresek, mintha direkt erre a játszmára tartalékoltak volna mindketten. Szinte felfoghatatlan, honnan voltak képesek előhúzni az utolsó erőt is, miközben agresszívebben, keményebben, hajtósabban játszották a teniszt, mint a mérkőzés legelején vagy a közepén. Honnan van ennyi energia? Ki tudja, de szerencsére ott volt, s ezzel biztosan sok új rajongót szereztek a sportággal ismerkedőknek. 16-14 lett a vége. Győzött Schiavone.
Hogy miért érdemes a teniszt nézni? Az olyan pillanatokért, ami még a nézőt is motiváltabbá, cselekvőbbé teheti, megmutatja a küzdeni tudó embert, ami ott van mindenkiben, csak éppen elfelejtjük, hogy mi mindenre képes, ha igazán akar valamit.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)