„Vannak ruhák, amiket felveszek Párizsban és Pesten, Debrecenben azonban nem”
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2022.08.28. 11:10 | Frissítve: 2022.08.28. 11:15
Debrecen – A női alkotóknak sokkal nehezebb elfogadtatni magukat így látja Versényi Anna, aki Alíz Mákvilágban címmel különleges hangulatú kötettel jelentkezett. Interjú.
Versényi Anna a hétköznapokban pszichológusként dolgozik, emellett képzőművészettel és irodalommal foglalkozik. Nemrégiben jelent meg legújabb, sorrendben harmadik kötete a Kalligram kiadónál. Irodalomról, munkáról, életről és a nők helyzetéről beszélgettünk az Alíz Mákvilágban szerzőjével.
Dehir: Festő vagy festőnő? Író vagy írónő? S van különbség?
Versényi Anna: Ha majd lesz íróférfi és festőférfi, akkor talán használom én is az írónő-festőnő kifejezést. Valaki vagy művész, vagy nem. Hogy milyen nemű, korú, annak nincs jelentősége. Értelmetlen ez a különbségtétel, sőt némileg lesajnáló íz tartozik hozzá, holott nem súlyemelésről van szó, hanem szellemi teljesítményről.
Günter Grass híres regénye jut eszembe, A Hal, ahol a női művészek beskatulyázásáról ír. A nők ugye ügyesen kerámiázgatnak, aranyos, bájos tájképeket is festegetnek, amíg férjhez nem mennek, persze, de mondjuk a Guernica magasságát sohasem érhetik el. Azt nem engedjük nekik.
Persze, az író ironizál és az idézet sem pontos. A válaszom az, hogy nincs különbség, talán csak annyi, hogy a női alkotóknak sokkal nehezebb elfogadtatni magukat. Egyrészt sokféle elvárásnak kell megfelelni (az új könyvemben is írok erről), rengeteg szabály van, hogyan is „illik” viselkedni egy nőnek, mintha legalábbis kiskorúak lennének, akiket felügyelni, szabályozni kell. Biztosan sokan ismernek kedves, bohém, öntörvényű művészeket, akik szeretnek mondjuk hajnalig borozni, slampos ruhában járnak, magánéletük kaotikus, eredeti gondolataik, szokatlan ötleteik vannak, sőt olykor alkotnak is valamit.
Elfogadnak tőlük minden normaszegést, hiszen művészek. Persze csak akkor, ha férfi az illető. Képzeljük csak el ugyanezt nőben…
Beszédes az, hogy a „művész úr” jelzőhöz csupa pozitív képzet társul, ám ha valakit „művésznő”-nek neveznek, az akár negatív is lehet. Hisztérika, aki elhanyagolja a családját holmi lila ködös művészetért.
Esetleg nézzünk meg egy nőknek vagy időseknek szánt színes magazint. Szánalmas ostobaságokkal van tele. Nőként bizonyítani fullasztó, mintha nehéz hátizsákkal kellene lefutni ugyanazt a távot, s még ki is gáncsolnak. Mindenesetre öröm, hogy mostanában nagyon sok író, festő dolgozik remek színvonalon, akik történetesen nők.
Dehir: Két éve egy durva kamaszkori jelenségről írt könyvet Karcolások címen, elsősorban a szülőkre gondolva, nemrég pedig az Alíz Mákvilágban című kötetét vehették kézbe az olvasók. Az előbbi szakirodalom volt, ez viszont nagyon más. Regény? Vagy inkább novellafüzér?
Versényi Anna: A Karcolások szakmai írás, az Alíz Mákvilágban pedig novelláskötet, szépirodalom. A novellák önálló történetek, egyesek közülük közelítenek a realizmushoz, egyesek pedig jobban áttolódnak egy párhuzamos valóságba, amely szorongást keltően bármikor realitássá válhat. Az írások szorosabb kapcsolatban vannak egymással, mint ahogy a novellásköteteknél jellemző, visszatérő szereplőkkel, többek között a főhős, Alíz személyében. Regénynek mégsem nevezném, hiszen önálló történetekből áll. Rokonítható a két könyv a pszichológiai látásmód mentén, ami „szakmai ártalom”.
Dehir: A kötet hőse sokat utazik. Ahogy a szerzője is szeret új helyeket felfedezni. Van köztük bárminemű rokonság, hasonlóság? Vagy felejtsük el, hogy egyenlőségjelet kellene Anna és Alíz közé tenni?
Versényi Anna: Egyenlőségjelet nem tennék, de nem is függetlenek. Az ember a saját élményeit építi be, az összegyűjtött tapasztalatokat dolgozza át. Olyan, mint a kaleidoszkóp, egy régi játék, amiben összerázzuk az összegyűjtött üvegdarabokat, aztán belenézünk, mint egy távcsőbe és rácsodálkozunk, milyen új világ nyílik meg, milyen új rendszerré állnak össze a darabok. Van benne egy adott számú színes, mindenféle alakú töredék, ami összegyűlt, s azokból áll össze újabb és újabb egységes kis világ, valahányszor belenézünk. Idővel persze belekerülnek új elemek is.
Dehir: Irodalmi pályája még a nyolcvanas években indult, az Egyetemi Élet és az Alföld környékén tűnt fel nagyon fiatalon. Jelentett bármi hátrányt debreceninek – és nem budapestinek – lenni?
Versényi Anna: Hálás vagyok az akkori Alföld stúdiónak és a Medgyessy képzőművészeti körnek, sokat segítettek az út elején. Nem tudom, milyen lehetett volna pestinek lenni, úgy képzeltem mindig, hogy könnyebb. Minden vidéki így képzeli, azt hiszem. Debrecen kissé provinciális volt, zárt, persze ez sokat változott az évek során. Néha úgy érzem, nehezen fogadjuk el egymást, mintha mindig outsider lennék egy kicsit. Például vannak ruhák, amiket felveszek Párizsban és Pesten, Debrecenben azonban nem, vagy ritkán.
Érdekes, hogy épp erről beszélgettünk nemrég egy kiváló, Svédországban élő „költőnővel”. Nevetve mondta, hogy itt csak ezért fogadták el kopaszra nyírt fejjel, mert „külföldi”.
Szóba került, hogy mennyire élnek a patriarchális elvárások vidéken. Egy nő ne írogasson, hanem főzzön. Persze, ehhez az is hozzátartozik, hogy máshol éltem, és az is, hogy sokáig szándékosan nem publikáltam. Most mondhatjuk úgy is, újraindítottam a pályámat e téren, de nem érzek kényszert, hogy feltétlenül minél több helyen megjelenjek. Néhány folyóiratban publikálok, olyanokban, amelyeket én is szívesen olvasok – például a Kalligram folyóiratban.
Olykor udvarias (Tisztelt xy, köszönöm előre is, eddigi publikációim…. stb.) leveleket írok ismeretlen szerkesztőknek, aztán ha nem kapok választ, vállat vonok, oda többet nem írok. Lehet, hogy nem vagyok túl jó önmenedzser, ezt elismerem. Debrecen mellett szól, hogy vannak itt kiváló kulturális rendezvények, elkötelezett, tehetséges emberek is, egyre többen.
Dehir: Íróként hova sorolja magát? Tartozik valahova? Közösséghez, körhöz, bárhova?
Versényi Anna: Nem érzem, hogy bármilyen körhöz tartoznék. Jó kapcsolataim vannak kortárs írókkal, művészekkel, akik hasonlóan gondolkodnak, mint én, de nem sorolnám magam sehová. Az előző válaszomban is utaltam erre a kívülállóságra, ami talán a személyiségemből is adódik.
Dehir: Az, amit pszichológusként lát, tapasztal, mennyiben hat arra, amit szerzőként papírra vet?
Versényi Anna: Nagyon sok munkatapasztalat átszűrődik az írásaimba, erre a szakkönyvemen kívül épp az Alíz Mákvilágban jó példa. A kötet írásaiban sok pszichés zavarral küzdő hős jelenik meg, gyakori a szokatlan pszichózis. Gyakori elem az írásokban a személyiségzavar, a neurotikus szorongás regresszív állapotában való kiélesedett látás. Sok személyiségzavaros szereplője van, kortünetként értékelhető szorongással, külső torzító viszonyok tükreként. Gyakori a mágikus elem is a könyvben, a mágia kapaszkodó a szereplőknek, hogy valamiképpen befolyásolják a kiismerhetetlen világot.
Most szokatlan módon két könyvön dolgozom egyszerre, s a pszichológia mindkettő esetében kulcsszó, csak másként. Az egyik inkább önéletrajzi ihletésű, hagyományos, lineáris történetvezetésű regénynek is mondhatjuk rengeteg öniróniával, másik pedig az Alíz könyvhöz hasonlóan mágikus, meseszerű. Nehéz feladat, de mindkettő alakul!
Dehir: Az Alízt kinek ajánlja?
Versényi Anna: Azoknak az olvasóknak, akik szívesen olvasnak szépirodalmat, kedvelik a disztópikus világokat, a mágikus realizmust, érdeklődnek a pszichológia, a szorongások okai iránt, vagy szeretik a sírva nevetős történeteket, mert nem említettem, hogy bár a leírásokból komolynak, sőt komornak tűnik a könyv, rengeteg fanyar humor van benne. Remélem sok olvasómnak tetszik majd.