Üzenet a sötét oldalról: félistenek az új Metallica-filmben
Szerző: Wiedemann Krisztina | info@dehir.hu Közzétéve: 2013.10.13. 11:15 | Frissítve: 2013.10.13. 18:00
Utcai harcosok, akasztott emberek, gázmaszkos halálosztó: ez jön ki abból, ha Antal Nimród összeüti a fejét négy rockerrel. Kritika.
Adott négy, majdnem érinthetetlen hardrock-ikon, egy masszív koncertanyag, több ezer, alkalmanként már-már révületbe eső rajongó és egy olyan színpad, mely többet tud, mint egy gondos munkával megtervezett űrállomás. A Metallica-koncert színhelyének kivilágított parkolójába először egy szőrös rocker csapódik be egy kiszuperált négykerekűn, hogy hatalmas testét a kocsi tetejére felküzdve torkaszakadtából hirdesse a rock halhatatlanságát. Aki nem érzi magát meggyőzve, az egy vékony lótifuti (Dane DeHaan) gördeszkáján gurulhat be előbb a csarnok parkolójába, majd a színfalak mögé. Az énekes-gitáros James Hetfield látomásként suhan el autón lángoktól kísérve, Kirk Hammett pedig egy megcsonkított, véres gitárt szorongat, előrevetítve a rájuk, ránk és a Trip-nek becézett road-ra váró megpróbáltatásokat. Lars Ulrich (dobok) az izgága szervezők lelkesedésével mutogat, intézkedik és feladatokat osztogat, Robert Trujillo (basszusgitár) pedig egy gumiszobába kényszerült beteg megszállottságával, egy erősítőkből épített hegy árnyékában gyakorol. Bár Trip bejáratos a backstage-be, az arcára annak az embernek a döbbenete ül ki, aki nem tudja elképzelni, hogy létezne jelenleg a világon olyan földi erő, mely megállíthatná a Metallica menetelését. Antal Nimród filmje nem akar rácáfolni erre, sőt... A fejünkben élő Metallica-képhez azonban, sajnos, csak keveset tud hozzátenni.
A banda ereje nem tud a koncert elején a maga teljességében megmutatkozni, mert a hatalmas, hajófedélzeti leszállópályára emlékeztető színpadon egymástól túl távol helyezkednek el a zenészek. Egymással alig kommunikálnak, inkább csak a látóterükbe eső rajongókat figyelik. Aztán ahogy a precízen megtervezett tematikus részek – a zenével és a háttértörténet képsoraival összhangban – kellően hatásvadász módon váltják egymást, csökken a távolság is a kirobbanó formában játszó zenészek között. A katarzis viszont csak akkor következik be, amikor az egyik koreográfia miatt Hetfield, Hammett és Trujillo a dobos emelvényének tövében három-négy lamellán kénytelen osztozni.
Az ember csak kapkodja a fejét: az egyik díszlet látványosabb, mint a másik. Szobor épül a színpadon műkőből, dermedt halottak üvegkalitkaszerű koporsóban lógnak be a térbe, majd váratlanul rángatózni kezdenek. Az LCD padló szinte él a zenészek alatt, képzeletbeli rács mögé zárva rabokat, szegényeket és számkivetetteket. A harmadik felvonásban pedig egy „baleset” borzolja a kedélyeket, amit Hetfield ugyanúgy reagál le, mint az 1998-ban DVD-n és VHS-en is megjelent, Cunning Stunts című koncertfilmen. A 3D-ben tálalt koncertélmény a látvány tekintetében nem mindennapi, köszönhetően elsősorban Pados Gyula operatőrnek, illetve annak a huszonnégy kamerának, mely egyszerre, egymással párhuzamosan rögzítette a színpadi történéseket. A 3D tényleg arcba mászik: Hetfield pólójának redőit, tetovált karjainak és ujjatlan felsőjének feliratait is közel hozza. A basszusgitáros behajlított térdekkel úgy mozog, akár a rák, a dobos hatalmas ütéseket mér a bőrökre, Hammett pedig bájos mosollyal kíséri játékát. Mindannyian biztos kézzel prezentálják a műsort, mely nem több mint három kivétellel nagyjából húszéves számokból tevődik össze.
A pályán eltöltött harminckét, igen mozgalmas évvel a hátuk mögött és majdnem tíz évvel a sikeres dokumentumfilm, a Some Kind Of Monster után csak találgatni lehet, hogy miért szavazott a Metallica legénysége ismét a mozgóképre. Talán beteltek a turnébuszban látott rossz koncertfilmekkel és eldöntötték, hogy kitágítják a mozgásteret, mely átlagos körülmények között meglehetősen szűkös: egyetlen színpad határai közé szorítja a négy zenészt. Antal Nimróddal közösen összehoztak egy forgatókönyvet, mely vérbe áztatott posztapokaliptikus képekkel és eseményekkel operál, olyan, mint öt ember rémálmának minden részletre kiterjedő sűrítménye. Trip kalandjai utcai harcosokkal, akasztott emberekkel vagy egy gázmaszkos halálosztóval annyira brutálisak, hogy felülírják az egyébként is intenzív élményt jelentő koncertfelvételeket. Egyetlen párbeszéd-féle sem hangzik el, mely támpont lehetne, vagy esetleg közelebb hozná Trip-et, mint embert. Nem csoda, ha végén úgy érezzük, minőségi filmidő ment pocsékba.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)