Új táncstílussal találkozhattunk Debrecenben: nagy siker volt a charleston
Szerző: Piskóty Teréz | info@dehir.hu Közzétéve: 2018.07.30. 08:51 | Frissítve: 2018.07.31. 08:21
Debrecen – Mi történik akkor, ha a huszadik század eleji lóról pattant magyar virtus találkozik az amerikai ötvenes évekkel? Az operett világában még erre is választ kaphatunk. Kritika.
A Budapesti Operettszínház ismét teljes erőbedobással szórakoztatta a közönséget a Nagyerdei Szabadtéri Játékokon. A chicagói hercegnő című jazzoperettet hozták el Debrecenbe. A méltatlanul elfeledett, eredetileg Kálmán Imre nevével fémjelzett mű ma is aktuális kérdéseket vet fel, miközben szórakoztat, táncra ösztönöz, felrúgja a megszokott operetti felépítést a bonviván és a primadonna meglepően sok táncos és énekes jelenetével, miközben mégis ízig-vérig az marad.
A történet szerint, Mary az amerikai milliomos lány Sylváriába érkezik, ahol szeretne mindent felvásárolni, még a herceget is, mivel nagyon megtetszik neki, és pénzzel – ahogy egy kapitalista ország elkényeztetett leánya képzeli – mindent meg lehet szerezni. A herceg viszont éppen nemzete hagyománytisztelő táborát erősíti, így távol tartja magát minden idegen külfölditől. Legfeljebb csak szórakozásból társalog efféle népséggel. Természetesen a történet bonyolódik,
van intrika, félreértés, anyagi probléma, de – mint minden jó operettben – itt is elkerülhetetlen, hogy az ellentétek és akadályok ellenére egymásba szeressenek a fiatalok.
Mindez azzal a könnyed humorral van fűszerezve, mely halkan és eleinte észrevétlenül lopózik a közönség sorai közzé, kivárva az igazán megfelelő alkalmat, hogy még nagyobb meglepetésként bukkanjon fel, így előadást félbeszakító tapsra ösztönözve a közönséget.
Az operett 1928-ban került színpadra, így valóban nem ártott a modernizálás, újraértelemzés vagy inkább „kortalanítás” a 21. századi közönség számára. Ötlet volt bőven. Az előadás felidézte a jó ételek mellé szóló bús dallamokat, amiket minden magyar ismer. Az igazi sírva vigadás érzése nem maradhatott el, de jött valami más is. A jazz dallamai vegyültek a jó cigánymuzsika és népzenei motívumok közzé.
Az előadás eleje megadta az alaphangot a némafilmes jelenetsorral, de később jött a charleston, a jazz, a swing, kis rock ’n’ rollal, hogy eljusson egészen az 1950-es évek Amerikájáig, sőt talán még egy kicsit tovább is, de már nem dallamokban.
Zeneileg talán ez volt a legjobb húzás az alkotóktól, szinte minden néző megtalálta a maga kedvenc stílusát
az előadás során, de a történetet nézve viszont kicsit negatív színben tüntette fel Sylváriát, ami megmaradt a csárdásnál. Túl nagy volt a különbség, és ez valamelyest a magyarokra is rossz fényt vetett, hiszen ennek a képzeletbeli balkáni államnak felismerhetően mintájául szolgált Magyarország és más kelet-európai országok. Valljuk be, itt lehet érteni igazán az olyan poénokat és felhőtlenül kacagni azon, hogy a miniszterek közül csak az egészségügyi ült tolószékben, a hadirokkant pénz láttán azonnal eldobta a mankót és csodás módon meggyógyult. Így a színpadon Amerikával összehasonlítva Sylvária hagyománytisztelete, világszemlélete és pénzügyi helyzete miatt elmaradottnak látszott, a minisztériumok kritikáját nem is említve. Az összehasonlítás viszont mélyebb dolgokhoz vezetett, hiszen
Kálmán Imre fő kérdése az volt, hogyan lehet a kissé avítt nemzeti kultúrát összeegyeztetni egy pezsgő idegennel.
A halhatatlan komponista is küzdött már ezzel a 20. század hajnalán, amit a csárdás és a charleston szembeállításával mutatott be. Tehát nincs új a nap alatt, de ő választ is adott, amit Béres Attila rendező, Lőrinczy Attila dramaturg és Bolba Tamás zenei vezető szívesen hangsúlyoztak. Szerintük a kettő nem is áll olyan távol egymástól, mint sokan hiszik. Vannak értékei és problémái mindkettőnek, de közös elemei is, melyek a nézőpont megváltoztatásával felfedhetők. A chicagói hercegnő előadásában a nemzeti kultúra túlságosan elmerült a múltban, dicső fénye kihunyásának gyászában, míg az amerikai inkább a külsőségeket helyezte előtérbe, ami felszínessé tette. Kálmán Imre szerint a megoldás a kettő között lehet, a küzdelem nem vezethet jóra. Nem lehet folyton idegenkedni az újtól és foggal-körömmel ragaszkodni a régihez, hanem tanulni kell egymástól – ez egy járható út.
A mondanivaló mellett voltak haloványabb megmozdulások is az operettben. Ilyen volt a jelmezbál, ahol
felsorakozott minden amerikai mainstream nevezetesség Disney mesebeli alakjaitól kezdve a Pókemberen, Marilyn Monroe-n és Elvisen át egészen a Szabadság-szoborig.
Arculcsapósan erős volt a Jankovics Marcell Az ember tragédiája című filmjére emlékeztető bevonulásuk. A két kultúra közötti feszültséget lehetett volna egy árnyalatnyival finomabban felvezetni, ami talán jobban összeegyeztethető Kálmán Imrével. Számomra csak itt billent egy kicsit az előadás, mert átívelhetetlenné tette a szakadékot kelet és nyugat között, miközben éppen az összehozása volt a cél.
A másik elem az előadásban, amivel nem tudtam teljesen megbarátkozni, az a zsidócsillag humorosan kért viselése. Talán ez volt az egyedüli mozzanat, ami némileg a közönség arcára fagyasztotta a mosolyt, főleg akkor, mikor már E.T. is képbe került, de Kerényi Miklós Máténak sikerült stílusosan elfeledtetni ezt a kis botlást James Bondy-ként. Minden porcikájával élt a színpadon, látszott, hogy valóban élvezi, amit csinál. Dolhai Attilának testhezálló volt Borisz vitézi szerepe, míg Fischl Mónika lendületes és tűzrőlpattant chicagói leány volt. Kalocsai Zsuzsa méltónak bizonyult a nagy elődökhöz uralkodóként. Szulák Andrea epizódjai pedig rövid sziporkák voltak, tudatosítva, hogy a színpadon van, aki örökké fiatal marad. Dancs Annamari hozta vissza a legjobban az igazi operett hangulatot, különösen a Kerényi Miklós Mátéval közös jeleneteiben. Lehetne még sorolni a szereplőket, hiszen az operettszínház nem aprózta el, több mint százfős megaprodukció volt látható a nagyerdei szabadtérin, s mindenki kitett magáért. Külön ki kell emelnünk a táncokat. A charleston, a slowfox, a sztepp, a valcer, a csárdás nem kímélte a színészeket, táncosokat és a gyönyörű jelmezeiket. Még a közönség talpa is viszketett ennyi tánc láttán, és az előadás végére már mindenki el akarta járni a kultúrák találkozásból született „csárlestont” is.
A Nagyerdei Szabadtéri Játékok következő produkciója, Michael Frayn Csoda korban élünk című bohózata lesz a Thália Színház előadásában, amelyet július 31-én láthat a közönség.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)