Színház az egész világ: helyén volt a szardínia a Nagyerdőn is
Szerző: Piskóty Teréz | info@dehir.hu Közzétéve: 2015.07.02. 08:03 | Frissítve: 2015.07.02. 18:02
Debrecen – Milyen lenne belelátni abba, hogyan készül el egy színdarab? Mi lenne akkor, ha a bulvársajtó nélkül is tudhatnánk, milyen kapcsolatok szövődnek a színfalak mögött? A Centrál Színház bemutatta. Kritika.
Michael Frayn nagyon unatkozhatott barátja darabján, de ez jól jött. Ugyanis miközben majdnem elaludt az előadáson, megszületett fejében egy remek gondolat. Mennyivel viccesebb a színház a kulisszák mögött, még egy egyhangú előadás esetében is. Így írt egy színdarabot, ami egy produkció színpadra viteléről és magukról az előadásokról szól. A Függöny fel! kiváló komédia arról, milyen szórakoztató maga az élet is, ha tudjuk kívülről szemlélni.
A megszokott módon kezdődik a darab. Felmegy egy színész – jelen esetben Pokorny Lia – a színpadra. Kezében kellékként egy tányér szardínia, és leül a tévé elé, majd megcsörren a telefon. A beszélgetésből kiderül, hogy ő csak a házvezetőnő, aki vigyáz a házra, amíg az adócsaló tulajdonosok Korzikán nyaralnak. Miután leteszi a telefont, elindul a konyhába. Ekkor megszólal Lloyd, a rendező hangja, hogy a szardínia ottmaradt. Lia persze azt sem tudja, mi van, így oda kell menni elmagyarázni neki pontról pontra. Ez nem egyszer és nem csak egy színésznél fordul elő. Talán ez a legnagyobb tragédia egy színház esetében, ha a színészek sem értik, mit kell eljátszaniuk. Mindenkinek más baja van. Sarkítottak ugyan a színészszerepek, mert archetípusokat sorakoztat fel az előadás. Jelen van a korosodó díva, aki szívesen karol fel fiatal pályakezdőket; az ifjú titán, aki tehetséges ugyan, de az életben még bizonytalan; a pletykafészek, aki mindenkiről tud mindent; a művész úr, akit mindenki tisztel, pedig eléggé együgyű; a fiatal színésznő, aki csak azt tudja, amit megtanult, és még csak hírből sem ismeri az improvizációt; az ügyelő, aki inkább mindenes, de ez szó szerint értendő; a nagy öreg, aki már belefáradt a színészkedésbe, ezért az alkoholizmusba menekül; a rendezőasszisztens, aki beleszeretett főnökébe; és a rendező maga, aki próbálja összetartani az egész társulatot, de kifog rajta a feladat.
A nagy magyarázások közepette kiderül, hogy amit a nézők látnak, az tulajdonképpen a főpróba. A közönségnél jobban csak a színészek lepődnek meg, mivel eddig azt hitték, még csak a technikai próbáról van szó. Mindenki kétségbeesetten próbálja kihozni magából a maximumot, de ez gyakran nem sikerül. Ráadásul a darab is középszerű, így hiába adnak bele mindent, senki sem elégedett. Michael Frayn drámaírónak viszont ideális ez a helyzet arra, hogy néhány alapvetést megfogalmazhasson a színházról. A szardínia ki- és behurcolását értetlenkedve teljesítő színészeknek elmagyarázza a rendező, hogy ennyi a bohózat, ennyi a színház, ennyi az élet. Mintha csak odaszólt volna Frayn a barátjának, hogy csak ennyit kellett volna teljesítenie a darabjának, és máris éberen követte volna a színpadon történő eseményeket, és eszébe sem jutott volna másikat írni. De a színészeknek is üzen a drámaíró: tekintet, gesztusok, belső hullámok – ez a színészet. Ebből is látszik, hogy egy komédia is lehet jó tanítómester. Az első felvonás a teljes reménytelenségbe fulladó főpróbát mutatja be. Ekkor láthatja a közönség egyszerre a színpadi és a színfalak mögötti eseményeket. Így derül fény néhány afférra és magánéleti problémára is. A pletykafészek ugyanis folyamatosan magyarázza, hogy kinek mi is az igazi baja: a művész urat elhagyta a felesége, a díva és a titán között románc bontakozott ki, a nagyöreg iszik, a rendező az asszisztense után most az ifjú színésznővel kavar, az ügyelő pedig egy percet sem aludt az elmúlt 48 órában, pedig ő a beugró is. Tehát áll a bál.
A második felvonás tulajdonképpen kettő az egyben. Az első fele a színdarab turnéjának egyik állomásán mutatja be az eseményeket. Ekkor már nem a színpadi kép látható, hanem a színfalak mögötti. Itt szabadulnak el az érzelmek, és a darab ekkor rávilágít rá, milyen nehéz a színészmesterség. Ha bármi gondjuk, bajuk van a művészeknek, akkor sincs választásuk, mert játszani kell. A show robog, és a néző a műsorra kíváncsi, nem pedig a magánéleti problémákra. Abból neki is kijutott bőven, köszöni. A darab viszont éppen e komoly mondanivalót tálalja úgy, hogy azt a publikumnak is kihívás befogadni. Valószínűleg mindenkivel megtörtént gyerekkorában, hogy csikizték, és már fájt, annyira nevetett. Ha megvan ez az emlék, akkor pontosan tudhatja, mire számíthat ebben a felvonásban. Mivel a színfalak mögött vagyunk, a sorukra váró színészek legfeljebb suttoghatnak. Ennél hangosabb kommunikáció nem folytatható, mert meghallja a közönség. Így elindul egy némajáték, ahol virágok elcserélésétől kezdve, kontaktlencse eltűnésen át, whiskyivásig minden megtörténik, csak éppen némán. Ez valóban az a pont, mikor a tisztelt nagyérdemű az oldalát fogva majdnem lefordul a székéről, annyira nevet. Elképesztő, hogyan is lehetett így megkomponálni a teljes zűrzavart, amikor annyi minden történik az ember szeme előtt, hogy már nem is tudja, min nevessen, vagy melyik jelenetsort kövesse végig, mert mind annyira vicces...
Aztán a felvonás második felében ismét a színpadon történteket lehet figyelemmel követni. Ez az előadás viszont már menthetetlenül káoszba torkollik, nincs menekvés. A közönség, mivel harmadjára hallgatja végig a darabot, már szinte szeretne segíteni a színészeknek. A szereplők viszont feladják a reménytelen küzdelmet, és a nézők képtelenek eldönteni, hogy a nevetés játék-e vagy teljesen őszinte. Egyszerűen együtt nevet színész és néző.
Ennek a darabnak sikerült művészi szinten megteremtenie a káoszt. A színészek mindig a helyükön vannak. Pokorny Lia remek, de a többiek sem maradnak el tőle. Schmied Zoltán, Szemenyei János, Botos Éva, Ágoston Katalin, Szilágyi Csenge és Cserna Antal mind kiválóak. Sikerül a színpadon megteremteniük a különbség érzetét színjátszás és a valódi élet között. Papp János és Vári-Kovács Péter pedig külön színfoltjai a cselekménynek. Ők maguknak teremtik meg a humoros megmozdulásokat, ám nem úgy, mint a többiek, akik inkább belesodródnak az ilyen helyzetekbe. Mind a ketten hitelesen alakítják szerepüket, és fesztelenül komédiáznak.
A díszlet igényes és szép, jól kihasználható. Érzékelteti a színpadi pompa és a szedett-vedett kulisszák mögötti tér ellentétét. Ebben a mesterséges térben értheti meg mindenki, hogy Shakespeare gyakran idézett mondata – színház az egész világ... – nemcsak a képmutatásra adhat magyarázatot. A hétköznapok is lehetnének színpadra való megmozdulások, csak egy dolgot kell megjegyezni hozzá: a szardínia mindig a helyén legyen.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)