Szerelem, szex és féktelen bulik: ki mit keres az Úton
Szerző: Wiedemann Krisztina | info@dehir.hu Közzétéve: 2013.04.07. 09:56 | Frissítve: 2013.04.08. 08:09
Ha még sohasem kóstoltak bele az amerikai beat-korszak hangulatába, ne Walter Salles Útonjával kezdjék. Vegyék inkább a kezükbe az alapművet, Jack Kerouac azonos című regényét és kapcsolják be a belső mozit. Kritika.
Marlon Brando már sohasem játssza el Dean Moriarty-t – pedig a terv ez volt. A beat-nemzedék egyik legfontosabb alapművének megfilmesítésére – különböző okok miatt – egészen mostanáig kellett várni. Kilenc évvel ezelőtt A motoros naplójának alkotói, Walter Salles és José Rivera vállalta el az Úton moziváltozatának elkészítését. Már akkor fontosnak tartották elmondani, hogy filmjükhöz az 1957-es sikerregény (On the Road) mellett felhasználták a magyarul őstekercsnek nevezett 1951-es, eredeti változatot is, melyben szerepelnek azok a pikánsabb epizódok is, melyek az ’57-es Útonba nem kerülhettek be. A történet szerint az írónak készülő Sal Paradise (Sam Riley), aki Kerouac alteregója a filmben, egy rajongva szeretett baráttal, Dean Moriarty-val (Garrett Hedlund) és néhány, hozzájuk csapódó ismerőssel utazza be Amerikát, önmagát és az élet értelmét kutatva. Walter Salles egy Proust-regényt ad hősei kezébe, egy rongyosra olvasott kötetet (Swann’s Way), mely kézről kézre jár, s némán hirdeti azt az utánozhatatlan életszeretetet, ami Proust olvasóiból rendre csodálatot vált ki. Dean, Sal, Mary-Lou és a többiek Proust-függők, a francia író segít nekik átélni a tünékeny vagy megismételhetetlen pillanatokat. (Bár felpörgetett életformájukat látva az azért nem teljesen világos, hogy mikor van idejük a könyvet bújni.)
A beat-költők és regényírók munkásságának szakavatott interpretálói már régen kimutatták, hogy Kerouac-ot valójában nem vették komolyan, amíg élt, annak ellenére, hogy az Úton nyomán a beat-nemzedék jelképévé lett. Sokak szemében inkább volt léhűtő, mint átütő tehetség. Filmjével most Walter Salles diszkréten, a direkt vélemény nyilvánítástól tartózkodva foglal állást a kérdésben: nem tesz egyebet, csak sejteti a Sal Paradise bőrébe bújt Kerouac írói potenciálját; emberi, morális tartását tekintve azonban az írót egyértelműen a többiek fölé emeli. Ebben a filmben persze senki sem szent, még akkor sem, ha a Kerouac-féle lelkesedés szentnek kiáltja ki „a nyugati nap rokonaként” is emlegetett Moriarty-t, s ezt a rendező be is emeli a filmbe. Féktelen szabadság- és kalandvágy jellemzi a többséget, amit benzedrine-mámoros bulikon, dzsessz koncerteken, bordélyokban, bárokban és legfőképp az úton élnek ki, és ami bizonyos értelemben menekülésként is felfogható; beteljesülése nagy eséllyel személyiségtorzuláshoz vezet. Sal az apját temeti a film elején, Dean pedig abban a hitben, hogy az övé még él, a sajátját keresi fáradhatatlanul. Társak ők az úton és lélekben is, ugyanakkor mindketten kimondatlanul futnak a felelősségvállalás elől. A kettejük közti furcsa kapcsolat akár barátságnak is mondható, a nagyobb próbákat mégsem állja ki. S, hogy melyikük Salles mozijának főhőse? Szinte lehetetlen megmondani.
Kerouac nyomán Amerikában „bop prose”-nak hívják az író „találmányát”, azt az írott prózát, amit lüktetve sző át a bebop és a cool – az ötvenes évek meghatározó dzsessz irányzatainak – zenei szerkezete. Ha egyébre nem, csak erre a tényre fókuszálunk, máris megállapíthatjuk, hogy az Útont lehetetlen megfilmesíteni. És akkor a regény leírásainak részletgazdagságáról és érzékletességéről még nem is beszéltünk. Súlyos problémaként merül fel, hogy a múlt ködébe veszett már az a táj is, mely nélkülözhetetlen része a Kerouac-regénynek. Nem csoda, hogy Salles 140 perces filmjének csak kevesebb, mint az egyharmada játszódik tényleg az úton, s még ezt sem tudták teljes egészében az Egyesült Államok területén leforgatni. A komótosan építkező film feléhez érve megfogan a gondolat: Charlie Parker és Dizzy Gillespie igazán dobhatott volna mentőövet Salles-nek, aki a film javára fordíthatta volna a beat-mozgalom és a dzsessz sajátos összefonódását. Legnagyobb bánatunkra Parker és Gillespie nem értek rá; egy kis Ella Fitzgerald-dal és Slim Gaillard-dal kell beérnünk.
Ha még sohasem kóstoltak bele az amerikai beat-korszak hangulatába, ne Walter Salles Útonjával kezdjék. Vegyék inkább a kezükbe az alapművet és kapcsolják be a belső mozit. Ha mindenképp külső fényforrásra vágynak, akkor szóba jöhet még a 30 perces Pull My Daisy, aminek szerzője és narrátora maga Kerouac.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)