Szemüvegek, ingek és a piros kabátos nő, aki a folyóba akart ugrani
Szerző: Wiedemann Krisztina | info@dehir.hu Közzétéve: 2013.11.03. 11:02 | Frissítve: 2013.11.04. 08:39
A pulzusunk ugyan nem fog megemelkedni az új Bille August mozitól, az Éjféli gyors Lisszabonba című regényadaptáció könnyen megtalálja az utat az érzékeny befogadókhoz. Kritika.
Egy tipikus agglegényre nyit rá a kamera, egy olyan emberre, aki önmagával sakkozik és az előző napról megmaradt teafiltert használja fel a reggelihez. Hatalmas könyvszekrények súlya nehezedik Raimund Gregorius (Jeremy Irons) életére; korábbi vágyainak tárgya, a tudomány mostanra inkább csak mentsvár.
A berni professzor szinte csak szellemként van jelen a saját életében és valójában könyörületre vár. Egy reggelen a sűrű esőfüggönyön át egy piros kabátos nőt pillant meg, aki a folyóba akar ugrani. Raimund egy párduc fürgeségével rántja le a nőt a korlátról, majd arra kéri, kövesse őt az iskolába. Alighogy elkezdődik az óra, az ismeretlen zavartan távozik. Raimund utána indul az ottfelejtett piros kabáttal, ám mire az utcára ér, a nőnek már nyoma vész. A kabát zsebében egy portugál orvos-filozófus, Amadeu de Prado (Jack Huston) összegyűjtött írásait és két, Lisszabonba szóló vonatjegyet talál. Mivel A szavak aranyművessége óriási hatással van rá, szinte önkéntelenül hagy maga mögött csapot-papot, és felszáll a Portugáliába tartó gyorsra, hogy találkozzon a szerzővel. A fővárosban negyven évvel ezelőtti események és a Salazar-diktatúra emlékei kísértik. Raimund elkezd együtt lélegezni a hajdani ellenállókkal – Amadeu-val, Estefania-val, Jorge-val és João-val –, akiknek lelkesedése, tüze az ő életét is megtermékenyíti.
Amadeu hamisítatlan romantikus hős, osztályokat ugró, lánglelkű zseni és hitetlen orvos, aki véletlenek láncolatának tekinti az emberi életet és nem kér abból az örök életből, amit Isten kínál fel nekünk. Következésképp földi helytartóit és azok hű csatlósait is elutasítja, a halált viszont felmagasztalja. Azt állítja, a halál ténye az, ami értelmet ad vonzódásainknak, törekvéseinknek, szenvedélyeinknek – az életünknek.
Februárban versenyen kívül debütált a Berlini Filmfesztiválon az Éjféli gyors Lisszabonba, amit azóta a fanyalgók „kalandmentes kalandfilmként” emlegetnek. Pedig a gombnyomásra elérhető háromdimenziós fantasyk erdejében elfeledettnek hitt értékeket mutat fel a film a maga régivágású eszközeivel. Leginkább talán filozofikus hangvétele miatt szerethető, ami időt és teret enged a nézőnek arra, hogy a professzor kíváncsiságával tárja fel az író gondolati labirintusának zegzugait. E téren az esetleges hiányérzetet a töredékesség váltja ki, az hogy a rendező ritkán visz végig egy gondolatot.
A film nem pörög, a történet inkább a saját belső dinamikája szerint halad, de semmiképp sem unalmas: épp csak annyit lendül előre, amennyit a kiegyensúlyozott építkezés indokol. A jelenben futó szál Raimund átalakulásának fázisait rögzíti, egyúttal egy „magánnyomozás” részleteibe avat be, míg a múlt flasback-ek sorozatából sejlik fel. Komótos tempója, mely a régimódi történetmesélés velejárója, csak azokat frusztrálhatja, akik a sebesség rabjaivá lettek a hétköznapokban. A párbeszédek hangvétele néha kissé modoros, az érzelmek néha érzelgősségbe csapnak át.
Amadeu megszemélyesítője, az angol Jack Huston (Angelica Huston és Danny Huston unokaöccse) először egy történelmi telesorozat kedvéért lépett színre, majd Al Pacino figyelt fel rá. Egy interjúban bevallotta, hogy majdnem minden nap sírt a forgatás során, amikor arra volt kényszerítve, hogy portugál akcentusban beszélje az angolt. Partnere, a francia Mélanie Laurent csak nevetett rajta, mert az „r” betűk neki nem okoztak problémát, mint ahogy az sem, hogy a Becstelen Brigantyk Shosanna-ja után újra egy szuper erős nőt formáljon meg. Bár August jóval kisebb teret ad játékának, mint Tarantino, a fiatal Estefania szilajsága és elszántsága így is megkapó. Jeremy Irons a karakterépítésben ismét nagy szerepet szán a nem verbális eszközöknek: gondosan kiválasztott szemüvegei, ingei vagy a testtartása és gesztusai jóval többet mondanak el Raimundról, mint a szűkre szabott dialógusok. Az Európát az azonos kultúrkör okán a saját családjának tekintő színész ebben a szerepben maradandó emléket hagy a nézőben.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)