„Nehezen tudtak mit kezdeni azzal, amikor azt mondtam, hogy az én apukám költő”
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2021.08.22. 09:15 | Frissítve: 2021.08.22. 09:15
Debrecen – Gyerekként a Holló János utcán lakott a szüleivel. Festett, rajzolt, verseket írt. Kamasz volt, amikor zenélni kezdett, később pedig bejárta a fél világot a Garbo zenekarral. Interjú Zech Gáborral.
A Garbo zenekar alapítója, motorja, Zech Gábor számára a zene életen át tartó nagy szerelem. Debrecen pedig a város, ahonnan indult, s ahova annyi emlék fűzi. Édesapja, Niklai Ádám költő volt, édesanyja N. Molnár Éva pedig előadóművész. Örökségéről, útravalójáról, terveiről beszélgettünk a sokoldalú zenésszel.
Dehir: A hetvenes években voltál kisgyerek: emlékszel az akkori Debrecenre?
Zech Gábor: A belvárosban, a Petőfi tér mögött, a Holló János utcán éltünk, sokat szaladgáltam lent a játszótéren. Ami vizuálisan belém rögzült és a szobámból is jól látható volt, az az Iparkamara utca sarkán álló épület tetején a három grácia, akik tartják a földgolyót. Aztán ott volt a sárga kavicsos Petőfi tér a piros padokkal, a Piac utcán az Orange cukrászda… A Varga utca hatalmas fái alatt jártam iskolába, minden reggel ott mentem el, aztán keresztül a Batthyány utcán, ami a Csokonai Színházba futott bele. De ott volt a régi Kölcsey is a közelben, ami abban az időben egy modern épületnek számított, izgalmas belső terekkel, az akkori divatnak megfelelően narancssárga meg fehér-szürke színekkel. Apám egy időben ott dolgozott, gyakran időztem ott. De a Nagyerdőn is, ami messze nem volt olyan kiépített és komfortos, mint manapság. Sokat megfordultunk az állatkert és az egyetem környékén vagy éppen a Pálma cukrászdában. Nyilván megszépíti az idő a visszaemlékezést, de azért az is tény, hogy
az anyagi helyzetünk nem volt rózsás, és apám, aki báró Zech Colbertként született 1924-ben, származása miatt nem volt könnyű helyzetben. Szerencsére kisgyerekként én ebből semmit nem érzékeltem, számomra a család egy meleg, szerető közeget jelentett.
Hétévesen még a tengert is láthattam, amikor apám 1978-ban Berlinben járt az írókongresszuson, és anyámmal mi is kimehettünk utána. Igaz, hogy a Balcsit már ismertem, de a tenger az mégiscsak a tenger…
Sok barátom volt, de jó fejek voltak a szüleim barátai is, és bár kis lakásban éltünk, ahol nem lehetett nagyon nagy társasági életet élni, de azért voltak kisebb-nagyobb ebédek-vacsorák, ahol a helyi művészvilág és a kulturális élet képviselői megjelentek. Érdekes dolgokat láthattam-hallhattam már gyerekként is.
Dehir: Mikor lett érdekes számodra, hogy a szüleid mivel foglalkoznak?
Zech Gábor: Talán alsó tagozat vége felé volt egy olyan kérdés az iskolában, hogy kinek mivel foglalkoznak a szülei. A Kiskossuth eleve olyan hely volt, ahova sok orvos-, pedagógus-, jellemzően értelmiségi családból származó gyerek járt,
de még itt is nehezen tudtak mit kezdeni azzal, amikor azt mondtam, hogy az én apukám költő. Ez azért nem egy mindennapi dolog, és ebből néha viccek is születtek, hogy mit csinál, amikor reggel felkel – elkezd verset írni?…
Azért azt láttam otthon, ez nem úgy van, hogy valaki költő 8 és 4 között… Akkoriban még nem értettem a verseket, amiket apám írt, de sok könyvünk volt és láttam, hogy van, amin az ő neve áll. A másik, ami kicsit még kézzelfoghatóbb volt, a megélt varázslat, hogy anyám sokszor elvitt a színházba, ahol ő sokáig súgó volt, majd színészi státuszba került, és közben tartotta a saját előadóestjeit. Sokat voltam a színfalak mögött, láttam, hogyan csinálják a trükköket, amikor például repül egy szereplő, vagy hogyan szervezi az ügyelő a színészeket, akik utána a büfébe is jelmezben ültek be beszélgetni.
Dehir: Milyen út vitt innen az önkifejezés, az alkotás felé?
Zech Gábor: Már egészen kiskoromban nagyon sokat rajzoltam. Apám az NDK-ból hozott jó minőségű színes kréta készletet, az is nagyon menő volt, én pedig már hétévesen nemzetközi gyermekrajzpályázatot nyertem, később közel tíz éven át jártam a Medgyessy Körbe. Otthon is láttam nagypapám leheletfinom, szép akvarelljeit európai városokról, s ha nem is feltétlenül ez vitt ebbe az irányba, de biztos, hogy valahonnan örököltem ezt a képességet. Egyszer még a képzőművészeti főiskolára is jelentkeztem, de amikor elsőre nem sikerült, felhagytam a próbálkozással. Kiskamaszként kezdetben lángoló lelkű „kiskamaszverseket” írtam, később ezt levetkőztem, 1992-ben, 22 évesen még az Alföld folyóiratban és a Szép versek antológiában is megjelentem. Közben elkezdtem zenélni 16-17 évesen, a zenekaromnak először magyarul írtam dalszöveget, majd angolul.
Dehir: Mikor kezdett érdekelni ennyire az angol nyelv?
Zech Gábor: Harmadiktól, nyolcévesen kezdtem el angolul tanulni, és csak ötödiktől az oroszt. Az angol az első pillanattól beszippantott, kamaszként már kisgyerekeket is korrepetáltam és tanítottam. Egy természetes, nagyon pozitív találkozás volt az angol az életemben, aminek ma is hasznát veszem, hiszen a munkaidőm nagy részében angolul beszélek, írok, fordítok – a holland követségen dolgozom ugyanis 13 éve.
Dehir: Visszakanyarodva a zenéhez, olyan zenekarokban játszottál, mint a Belvárosi Kávéház, a Hertz és Tsa, az Au Revoir, a Garbo.
Zech Gábor: A Garbo még Debrecenben alakult a 90-es években, van két lemezünk, hét vagy nyolc európai turnén is részt vettünk. Nagy kaland volt huszonévesen elutazni Belgiumba, Hollandiába, Luxemburgba, Németországba.
Bejártuk a fél világot, gázsit is kaptunk. Nem egy hobbizenekar voltunk, rengeteget próbáltunk, és kint több lemezt eladtunk, mint itthon.
Teljes szabadságot kaptam a többiektől, akkor is és most is én írom a szövegeket, a dallamokat. Van természetesen közös munka is, de az ötletek jórészt tőlem származnak. 2000-ben elköltöztem Budapestre, ahol aztán pár év alatt újraszerveztem a Garbót, ami több tagcserén átesett, Jéger Attila barátom, a billentyűs mellett csupa új zenészből áll. Van egy szuper hangú, nagyon tehetséges és nagyon profi, gyönyörű énekesnőnk, Natalie Dimanovski, aki a zenekar arca is. Utoljára 2019 novemberében játszottunk, a járvány miatt aztán le kellett állnunk, szeptember végén azonban újra koncertezni fogunk egy menő pesti helyen. Én másfél éve home office-ban dolgozom, nagyon hiányzott már a fizikai találkozás a barátokkal, meg a programok, de a színpad is.
Dehir: Most milyen a zenétek? Annak idején azt írtuk a Dehiren, hogy álmodozó, színes, mégis fátyolosan borongós.
Zech Gábor: Igyekszünk az indie stíluson belül elmozdulni a dinamikusabb, karcosabb, vagányabb pop, a space disco vonal felé, ami természetesen nem egy pálmafás, cukormázas világ. Olyan dallamokat írunk, amik akár pár hanggal, pár szótagos refrénnel is képesek beakadni a fülbe. A szövegekben is igyekszem erősebb témákat kibontani, mint pl. az ezoterikus vakhit veszélyei vagy a párkapcsolati erőszak vállalhatatlansága.
Dehir: Visszatérve a családi körbe: felnőtt fejjel milyennek látod édesapád verseit?
Zech Gábor: A munkám is erősen leköt, egy kilencéves kisfiút nevelek, ritkán van időm leülni és nyugisan olvasni, de az apám verseit néha előveszem, szeretek csak úgy belelapozni a könyveibe. Van egy verse, amit kifejezetten szeretek, a Rembrandt, anno 1642, ami elég erős kinyilatkoztatás a művészlétről, annak nehézségeiről – s ebbe kicsit belelátom az apám sorsát is.
Apámmal kapcsolatban fontosnak tartom az embersége mellett a műveltségét is. Én nagyon sokáig popzenét sem hallgattam otthon, csak klasszikust, mert nagy lemezgyűjteményünk volt, apám pedig úgy vette a bakeliteket, hogy melyiken szerepel a legjobb karmester és a legjobb zenekar.
Bach, Mozart, Beethoven és a többiek zenéit gyakran feltette a lemezjátszóra, hetente sokszor, szép zene szólt nálunk. Ha lefektetem a kisfiamat, akkor nálunk is természetes, hogy Mozart Kis éji zenéjét hallgatjuk. Apám eredetileg karmester szeretett volna lenni, játszott zongorán és orgonán, egyébként jogot végzett, jól beszélt latinul, németül, angolul is kicsit… Egy huszártábornok édesapával a háta mögött lehetett volna katonatiszt, de végül költő lett, aminek én sokkal jobban örülök.
Dehir: És édesanyádról, illetve az ő hatásáról mit gondolsz?
Zech Gábor: Anyám vonalán is egy erős kulturális töltet érkezett. Tőle elsősorban a nyelv tiszteletét idézhetem fel, a nyelvi igényességet. Emlékszem, amikor készült az estjeire, végighallgathattam a magyar irodalom krémjét Móricztól József Attilán, Radnótin, Kassákon át. A szöveg, a nyelv, az irodalom a választékos és helyes beszéd – tőle ezt kaptam. 1985-ben halt meg apám, anyám 1995-ben, így tíz évig egy nagyon erős, szerető és támogató anya mellett válhattam gyerekből felnőtté.