Most karanténban élnek, aztán ott folytatják majd, ahol abbahagyták

---

Debrecen – Ezt ígéri Végh Veronika és családja. Mindent pótolni fognak a Páholyban és az Odeonban is. Addig pedig úgy vannak otthon, mintha karácsony lenne. Interjú.

---

Hirtelen leálltak a debreceni kulturális intézmények márciusban. Elmaradtak a Páholy és az Odeon tervezett programjai is. Üresek a széksorok Böszörményi úti színházteremben, s nem siet a közönség az Arany János utcai lakásszínházba sem.

Hogyan éli meg ezt a helyzetet Végh Veronika és Csáki Szabolcs – ez a művészcsalád, ahol kivétel nélkül mindenki elkötelezett a színház, a színjátszás világa iránt? A karantén időszakáról Végh Veronikával beszélgettünk.

Dehir.hu: Mi újság a Páholyban és az Odeon Színházban? Nagy a csend?

Végh Veronika: Esténként tényleg nagy a csend, amit igyekszünk is a lehető legjobban kihasználni. Egyrészről

ez az időszak türelemre és alázatra tanít, és lehetőséget ad arra, hogy befejezhessünk függésben hagyott dolgokat.

Másrészről viszont most van időnk újragondolni, vagy átgondolni sok mindent a majdani még jobb hatékonyság jegyében. Az alkotáshoz nekünk amúgy is szükségünk van a csendre, ezért az utóbbi években megtanultunk az állandó pörgés közepette csendperceket lopkodni magunknak.

Most viszont teljes csendórák állnak a rendelkezésünkre. Kicsit olyan, mintha karácsony lenne, valósággal tobzódunk a teremtő erőben. Egy pillanatig sem unatkozunk, csak máson van a hangsúly. Például miután karanténba került az Odeon Színművészeti Szabadegyetem kurzusa, alkotói pályázatot hirdettünk, amelyre folyamatosan jönnek a jelentkezések. Régi álmom volt egy ilyen pályázat, és nagyon büszke vagyok a zsűri összetételére, valamint arra, hogy két olyan nagyra becsült író is egyből elfogadta a felkérésünket, mint Bereményi Géza és Háy János. Közben gondolkodunk már az Odeon Egyetemi Színház  következő évadán és a yoUDay-en is.

Dehir.hu: Hány programot kellett lemondani az elmúlt hetekben?

Végh Veronika: Nem számoltam meg, és nem is búslakodom rajtuk, mivel időbeni csúszással, de mind meg lesz tartva, viszont még alaposabban fel tudok majd készülni rájuk. Itt elsősorban a beszélgetésekre, irodalmi estekre gondolok. Például most van időm elolvasni Vámos Miklós összes könyvét.

Dehir.hu: Apa, anya, gyerekek – négy színházi ember hogyan viseli a karantént?

Végh Veronika: Mivel folyamatosan van dolgunk, jól. Nappal készülnek az új darabok, leltározunk, felújítunk, írunk, tanulunk, tervezünk, tárgyalunk telefonon és online. Esténként pedig sorozatot nézünk, közben én gobelin képeket készítek. Ezekre a „luxus” tevékenységekre most van időnk, és még mindig ünnepként élünk meg minden estét, nem tudunk betelni vele. Ez azért különleges számunkra, mert színházi szezon alatt mi sose tévézünk, még sorozatot sem nézünk. Egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak a rá fordított időt. És családozunk, nagyon sokat beszélgetünk.

Nálunk a tanulás sem okoz gondot, mivel a gyerekek mindig is magántanulók voltak, mi tanultunk velük. Most besegítünk az unokaöcsém tanításába is.

Benedek érettségizik, neki minden pillanatát lefoglalja a tanulás és a felvételi a színművészetire, de közben azért ő is tervezi már a Páholy Ifjúsági Színház nyári bemutatóját.

Dehir.hu: S mi lesz, ha véget ér a karantén? Vannak már forgatókönyvek, hogyan indul be az élet? Mire számíthat a közönség?

Végh Veronika: Az elmaradt előadásokat mindenféleképpen pótoljuk. Amint zöld utat kapnak a színházak, mi is rögtön kitárjuk a kapuinkat nézőbarátaink előtt. Ott folytatjuk majd, ahol abbahagytuk, a mi működésünkben semmin nem változtat majd ez a pár hónapos pihenő. Sőt– igazából emelkedni fog  a színvonal, színesedik a repertoár, hiszen sok új dolgot tervezünk, és készítünk elő addig is. Különleges, országosan is egyedülálló eseményekkel, programokkal várjuk majd mind a Páholyban, mind az Odeonban a nézőbarátainkat. Hogy mik ezek, legyen csak meglepetés, úgy izgalmasabb.

Dehir.hu: Közben, ha már a tervezésről beszélünk: hogy áll a szokásos karácsonyi produkció? Ugyanolyan nagyszabású lesz, mint a korábbi években?

Végh Veronika: Még a karantén első napjaiban egy hölgy a maszk ellenére is felismert, és megkérdezte, hogy idén is lesz-e új karácsonyi darabunk. Látta a tavalyit meg a tavalyelőttit is, és kíváncsian várják az ideit. Számukra mi is a karácsonyi ünnepük része lettünk. Ez a visszajelzés akkor jött, mikor összeomlott az egész színházi szakma, vagyis az életünk. Ez elsöpörte minden félelmemet, bánatomat. Hazamentem, és mondtam Szabolcsnak, nincs leállás, a nézőink számítanak ránk.

Mind a Karácsonyi Éneket, mind a Diótörő 2.0-át egy nap alatt több, mint 6 ezer ember látta az egyetem szervezésében.

Idén nem a Főnix Csarnokban lesz a bemutató, hanem az Odeonban, de a nézőszámot nem szándékozunk csökkenteni, így minimum 20 előadással számolunk, ezért a premier időpontja is előrébb jön.

A dramaturgia nagy része már készen van, Szabolcs minden nap írja. A zenét ez alkalommal is Szamosközi Gergő szerzi. Aki szerette az előző karácsonyi musicalt, az idén sem fog csalódni. Én máris imádom! Szerintem egyre jobbak vagyunk mi így hárman, mint szerzőpáros – akarom mondani szerzőtrió.

Dehir.hu: Mi a legjobb ebben a helyzetben (ha van ilyen), s mi a legnehezebb?

Végh Veronika: Két dologgal küzdünk, az egyik az utazás hiánya, a másik a könyvesboltoké. Megszoktuk, ha kell egy könyv, vagy csak úgy pihenésképpen, beszaladunk a könyvesboltba, vagy egy színházi előadásért átutazunk az országon. Én sokszor kapom magam azon, hogy indulnék, aztán eszembe jut, nem lehet. Persze hiányoznak a barátok, kollégák is, Bencinek meg az érettségi körüli kiszámíthatatlanság nehezíti meg a napjait. De igyekszünk csak a jóra koncentrálni, a helyzet pozitív hozadékára.

A legjobban azt élvezem, hogy nincs teleírva a naptáram, beosztva minden percem.

Van időnk tervezni, ötletelni, csak úgy létezni. Naponta születnek új mesék is, rengeteget írok. Szabolcs imádja, hogy van ideje kertészkedni.

Mi olyan szerencsések vagyunk, hogy az egész nagy család, a testvéreim és szüleim is, egy "kupacban" lakunk, így most különösen sok időt tölthetek a szeretteimmel.

Egy dolgot nem tudok csak megszokni, és az az ölelés hiánya. Ennek a másfél méternek a betartása roppant nehéz számomra. Az én szeretetnyelvem az érintés, nagyon ölelkezős vagyok, beszélgetés közben is folyamatosan bökdösöm, megérintem a másikat. Ha ennek vége, az első dolgom az lesz, hogy átölelem az egész világot.