„Megtanulunk valamit, amibe a következő generáció már beleszületik”

---

Debrecen – Nem volt egyszerű a magunk mögött hagyott egy esztendő. Hogyan élték meg a színészek, mit tanultak belőle? Vranyecz Artúrral és Papp Istvánnal beszélgettünk.

---

A színészek ma leginkább az online térben tűnnek fel, hisz leálltak a próbák, kényszerpihenő köszöntött be a színházak életében. Vranyecz Artúr figyelmét a járványra még tavaly januárban a kínai diákjai hívták fel, akik nem akartak órára menni, vagy csak maszkban, amit ő először az óráról lógás új formájaként értelmezett. Aztán sorra maradtak félbe a próbái, csakúgy, mint kollégájának, Papp Istvánnak, aki három darab próbafolyamatát kezdte el az elmúlt évben úgy, hogy azt a premier előtt befejezni kényszerült. Az első ilyen megtorpanás után azt gondolta, három-négy hónap múlva visszatérhetnek a színpadra. Nem így lett. A két színésszel az elmúlt év tapasztalatairól beszélgettünk A kis herceg című előadás felvétele előtt.

Dehir: Gyökeresen megváltozott az életük tavaly március óta. Most már online próbáik sincsenek, inkább csak egy-egy online megmozdulásban vesznek részt. Mivel telnek a mindennapjaik?

Vranyecz Artúr: Mivel én úgy működöm, hogy sosem bírok leülni, mindig elfoglalom magam valamivel, vagy plusz feladatokat vállalok, ilyen értelemben nincs nagy változás. A francia darab, az Edmond próbafolyamata volt az utolsó, amiben részt vettem, és mivel azt kontakt próbáltuk, megvolt az az érzésem, hogy hatékonyan haladunk. A Covid-időszak ehhez képest érdekes lehetőség volt arra, hogy rendet tegyek magamban. Nem rohantam folyamatosan egyik helyről a másikra, hogy ott száz százalékig teljesítsek, hanem

voltak percek, órák, amikor a gondolataimat tudtam rendszerezni és a lelkemet ápolni. Jobban be tudtam osztani, rendszerezni a feladataimat, és magamra is figyeltem: hol tartok az életben, mi a célom...

Papp István: Én az Ózt próbáltam utoljára, ami, ha jól emlékszem négy héten át tartott, utána álltunk le.

Dehir: Érzékenyen érintette a társaságot?

Papp István: Nem, igazából már számítottunk rá. Maszkban, a szabályokat betartva próbáltunk, végig ott lógott a levegőben, hogy esetleg le kell állnunk. Tudomásul vettük, hogy nincs már ezen mit borongani, így jártunk korábban Az öreg hölgy látogatásával és a Herkulessel is. A hirtelen leállás rutinná vált. A rám szakadt időben most pályázatokat írogatok. Számos ötlet volt és van a fejemben, ez az időszak most lehetőséget és időt ad, hogy ezekkel ne csak érintőlegesen, hanem koncentráltan foglalkozzak. Egy Atilla királyról szóló monodráma érlelődik már bennem egy ideje, ebbe ástam bele magam, el is indítottam szálakat, hogy a darab megszülethessen. A téma nem populáris, és bár forrásanyag van, inkább az volt nehéz, hogy olyan embert találjak, aki ezeket az anyagokat behatóan ismerve meg tudja írni ezt a darabot.

Dehir: Gondolom, az is fontos egy történelmi darabnál, hogy úgy írja meg valaki, hogy a közönség számára is izgalmas, vonzó legyen…

Papp István: Valóban, ez nem elhanyagolható szempont, viszont számomra a történelmi és művészettörténeti hitelességre való törekvés és a mély tisztelettel teli főhajtás a legfontosabb. Én is azokkal értek egyet, akik azt vallják, hogy Atilláról egy eltorzult kép él a köztudatban. Ennek a helyreállítását is szeretném ezzel az előadással. Igyekeztem minél szélesebb spektrumban tájékozódni a témában.

Az elmúlt év fő célja egy nagy volumenű Trianon-megemlékezés volt, aminek természetesen a Csokonai Színház adott volna otthont, ezt a járvány nem tette lehetővé, így egy videófelvétel lett az eredménye, amit a békediktátum aláírásának a napján, június 4-én tettünk publikussá.

Ezzel a témával is tovább foglalatoskodtam. Az irodalom nyelvén keresztül szeretnék erre a traumára gyógyírt találni, a felégetett hidakat helyre állítani és újakat építeni.

Dehir: Hozott új felismeréseket az életükbe ez az egy év?

Vranyecz Artúr: Egy olyan időszakban, amikor próbafolyamat is van és játszunk is, rengeteg a stressz. Érzékelem, hogy a bizonyos szakterületeken jelentkező kényszerpihenőnek milyen erős regeneráló hatása van, hogy ez a stresszmentesség mennyire más állapot. Nevezzük ezt kényszerfeltöltődésnek. Nem tudunk mást tenni, mint elfogadni ezt a helyzetet, túlélni és megtalálni önmagunkat. Egyébként Pisti is, és én is rendszeresen sportolunk.

Papp István: Bár a rendszeresség most nálam valahogy csúnyán megszakadt.    

Dehir: Nincs meg az a formája, amit a Szétbombázva előadásban mutatott?

Papp István: Nagyon nincs. Ezt sajnos a mérleg is mutatja, de a lehetőségekhez mérten visszaállok a régi menetrendre. Eddig folyton azt hajtogattam magamban, hogy a jövő héten újra kezdem, de elmúlt már egy pár jövő hét, most viszont eldöntöttem, hogy vissza- és újrafaragom magam. De visszatérve a kérdésre: nálam az válik be, ha egy kötött rendszer, sőt monotonitás van az életemben, mert ha ez borul, akkor nagyon nehéz új rendszert kialakítanom. Ebben az sem segít, hogy most sokféle lehetőségtől el vagyunk zárva, mint például a konditeremtől is. Sajnos a lakásban csak elég nehézkesen lehet edzeni. A másik tapasztalatom, hogy nálam szükségszerű az egészséges stresszfaktor és az is, ha valaminek van határideje. Aktívabb tudok lenni és jobban rászánom magam bármire, akár a mozgásra is.

Abszurd vagy nem, de én az este 10-kor véget érő próba után éjfélig mentem edzeni, és működött. Beállt rendszer volt, és most nincs annyi minden, ami lekötné az energiáimat.

Dehir: A taps, az állandó elismerés, színpadi jelenlétből való töltekezés nem hiányzik?

Papp István: Nem feltétlen a taps hiányzik, inkább az a jóleső érzés, hogy ma is letettem valamit az asztalra. Önnön magam a legszigorúbb bírám, és leginkább magamnak akarok megfelelni. Ha van munka, akkor azt el kell végezni. Van egy előadás, egy feladat, amit a legjobb tudásom szerint el kell végeznem, és amiben nem is annyira az út a fontos, hanem a cél. A próbafolyamatnál fordított a helyzet.

Vranyecz Artúr: Én egy szelíd és alkalmazkodó ember vagyok. Ha október közepén teszik fel ezt a kérdést, amikor az egyetemi órámról megérkeztem robogóval a színházhoz, és mondták, hogy nincs főpróbája Az öreg hölgy látogatásának, másképp fogalmaztam volna. Akkor nem tudtam elképzelni a leállást. Tíz percig azt hittem, hogy viccelnek velem, hogy hülyéskednek, aztán még rosszabbul érintett, amikor azt is mondták, hogy a cuccaimért se mehetek be a lezárt színházba. Mára átkattant bennem valami és látva a harmadik hullámot, az ismeretségi körből is kikerülő sok beteget, türelmesen kivárom az egyszer csak beköszönő, színházi értelemben vett készültségi állapotot.

Most megélek abból a tapsból, amit eddig gyűjtöttem.

Mivel korábbi felvételeket gyakran sugároznak, rendszeresen kapok váratlan időpontokban váratlan helyről visszajelzéseket. Ez nagyon jól tud esni.

Dehir: Milyen jövőt jósolnak a színházi életnek?

Vranyecz Artúr: Nyilván várjuk, hogy újra játsszunk, hogy a vérkeringés újra beinduljon az országban és a színházban is. Kíváncsi vagyok például, hogy miként fogadják majd nézőink az elmúlt időszak alatt előkészített, puffertartályban várakozó előadásainkat. A lakosság fokozatos védettsége remélhetőleg biztosítani fogja az előadások megtartásának lehetőségét, így nem lesz szükség megújult, „fertőzésbiztos” formák bevezetésére. Például, nemrég láttam egy felvételt egy japán színház előadásáról, ahol a színpadot egy védőfal vette körül, a nézők pedig egyesével ültek kis szepárékban, lyukakon kémlelve a jeleneteket. Talán ezt megússzuk, ha minden jól megy.

Úgy látom, hogy ez a járványidőszak lefut különböző mutációkkal, de megtanít minket arra, hogy a későbbiekben hogyan kezeljük az ilyen eseményeket. Megtanít arra, hogy hogyan készüljünk fel olyan helyzetekre is, ami eddig nem volt benne a rendszerünkben.

De, ami a legfontosabb, megtanulunk valamit, amibe a következő generáció már beleszületik, és ehhez mérten alakítja ki az életstílusát, akár egészen odáig, hogy átértékelődnek a sikerszakmák.

Papp István: Én is hasonlóan állok hozzá, hogy mindez egy velünk élő jelenséggé válik. Hosszas lesz a visszaállás az eredeti életünkre, bár azt sem tartom valószínűnek, hogy teljesen vissza fog állni minden, és ha nem is lesz ennyi kötöttségtől terhes, ez az újfajta élet itt van, megérkezett, kézen fogva jár majd velünk, és majd eldől, hogy mikor mennyire erősen szorítja a kezünket.