Még jó, hogy nem tudják abbahagyni – Európában turnézik a Stones

---

Landgraaf (Hollandia) – Százezer rajongó, 19 kiváló szám egy halhatatlan bandától. Nem vicc: ezek tényleg halhatatlanok!

---

Ezek a vén jampik egyszerűen nem tudják abbahagyni! Szerencsére, állapíthatjuk meg rögtön, mert így újabb és újabb generációk kaphatnak betekintést az igazi rock (and roll) világába, ahol még mindig hangszerekkel zenélnek. A 14 On Fire turné hollandiai állomása egyértelműen méltó volt elnevezéséhez, a The Rolling Stones egészen fenomenális koncertet nyomott kábé százezer ember előtt. Mick Jagger egyszerűen megőrjíti közönségét – legyen valaki akár 15, akár 75 éves. Ez pedig igazán nagy szó.

A német-holland határ közelében lévő Landgraaf gyakorlatilag ismeretlen a világ számára, bár a város határában található, kempingek övezte óriási terület már 1970 óta otthont ad a Pinkpop fesztiválnak. Hagyománya van tehát arra a nyár eleji „bulihétnek”, ami olyan, mint mondjuk idehaza a Sziget Fesztivál, vagy a mi Campusunk. A különbség csak annyi, hogy oda az idén nem a Quimbyt vagy mondjuk a Tankcsapdát hívták fellépni, hanem például a Metallicát – vagy történetesen a The Rolling Stonest. A csak kora alapján agg banda tavaly ünnepelte fennállása ötvenedik évfordulóját, akkor csak néhány koncertet adtak, idén viszont ismét körútra indultak. Ezekben a hetekben Európában turnéznak: június 16-án Bécsbe, 19-én Düsseldorfba, 22-én Rómába látogatnak, de mennek még Madridba, Belgiumba, Svédországba és Dániába is – itt zárják július 3-án a körutat. És bár a jegyek gyakorlatilag percek alatt elfogytak mindenhol, de azért érdemes ellenőrizni az együttes hivatalos honlapját, mert tavaly a londoni Hyde-parkban rendezett koncertek előtt néhány nappal visszakerült a rendszerbe néhány ezer alapáras ticket. Egyébként pedig aranyárban mérik a különböző jegyárusító cégek a belépőket – hiába no, egy Stones-koncert felejthetetlen élményt ad.

Így volt ez múlt szombaton a már említett holland helyszínen is. Landgraaf ide vagy 1500 kilométer, de ha már legalább oda összejött a jegy, nem hagyhattuk ki. Napközben Maastricht-ban „vészeltük át” a kánikulát, ebben a csodálatos németalföldi kisvárosban, ahol megállapíthattuk: jó hollandnak lenni. Nyilván így vélekednek erről a helyiek is, akik azzal a természetességgel fordulnak furcsán hangzó nyelvükön az emberhez, mintha a Jóisten is hollandul szólt volna Ádámhoz a Paradicsomban. Aztán amikor észlelik, hogy máshonnan jöttünk, a maga természetes módján váltanak angolra. Az éttermi pincér, a bolti eladó, a virágárus, a kerékpáros, szóval mindenki. Egyébként meg a városközpontban mindenhol „kiülős” teraszok vannak, ezeknél kávézgatnak, ebédelnek, egyáltalán társasági életet élnek a helyiek. Minden második sörözőn és pub-on ott az „Oranje”, azaz a labdarúgó válogatottjuk sikerét váró összes kellék: labdák, mezek, zászlók. Nem véletlen, hogy a Stones-koncert végén Jagger is leveszi magáról az ingét, hogy lássa az a százezer a bókot: a nagy angol rocker a holland fociválogatott mezében köszöni meg a rajongók ottlétét. Szép gesztus, hatalmas ováció!

A koncerthelyszín forró „katlanjában” mindenki keresi a kevés árnyékot, sörrel vagy éppen valamilyen szendviccsel a kézben. Korábbi turnékra emlékeztető pólókban masíroznak ide-oda a fanatikusok, a nagyszínpad előtt egyre nő a tömeg. Arra számítunk, hogy korán kezdenek Richards-ék, és a nagyszínpadi mozgás ad is némi reményt, de úgy hat körül egy másik banda csap a húrok közé: az amerikai rock, pop és blues énekes, John Mayer és csapata ad egy egész kellemes, körülbelül egy órás koncertet. A fogadtatás rendben, látszólag sokan „gyúrtak” Mayerre is, de azért mindenki valami másra vár. Sokáig kell is, úgy negyed tíz tájékán hangzik fel a Jumpin’ Jack Flash. „Robban” a tér, őrjöng a tömeg, az öreg csávókban pedig van lendület. Hihetetlen, hogy már hetven fölött járnak, de még mindig van bennük erő és dinamika, meg valami megmagyarázhatatlan tudás ahhoz, hogy olyan profi show-t adjanak elő, ami után az ember csak annyit kérdez: mikor és hol láthatjuk őket újra.

Aki az elmúlt másfél évtizedben (mióta azért csak nyugdíjkorba ért a Jagger-Richards-Watts-Wood négyes) valaha is látta őket koncertezni, ezúttal sem érhette meglepetés. Nagyjából tudható, mely számokra lehet számítani, hogy a Satisfaction lesz az utolsó, de előtte a You Can’t Always Get What You Want gyönyörű dallamai csendülnek fel egy helyi nőkórus vokáljával, azelőtt meg a Brown Sugar-t nyomják. Ez utóbbi alatt Mick Jagger fut egy olyan sprintet keresztben a hosszú színpadon, amit néhány magyar focista is megirigyelhetne. Richards egyre inkább hasonlít a Simpson család című rajzfilm főszereplőjére, ráadásul amikor a közepe táján maga dalol el két nótát (You Got the Silver, Can’t Be Seen), az felér némi „hangszennyezéssel”, mégsem tudunk rá haragudni: engedjük meg, hogy legalább e két szám erejéig Jagger pihenjen, és talán vágyjunk arra, hogy jöjjön vissza a színpadra, hiszen mégiscsak jobban mutat az ő kezében az a mikrofon.

A 14 On Fire turné üde színfoltja, hogy két szám erejéig színpadra lép az egykori játszótárs, Mick Taylor is. Kicsit kilóg a bandából, mert míg a jelenlegi Stones tagok mindegyike nagyon sovány, ő öregkorára szépen elhízott, de zenélni még mindig nagyon tud. A Midnight Rambler című blues-ballada alatti gitárszólóit hálásan fogadja a közönség, a Satisfaction pedig mégiscsak olyan szám, amely minden jelenlegi és korábbi Stones tagot eksztázisba hoz. A koncert legnagyobb meglepetése az Angie színre vitele volt. Ezt a sokak által nem az együtteshez illő lírai dalt az elmúlt évtizedekben alig játszották Jaggerék, most viszont elővették. Jól tették, véleményünk szerint a koncert csúcspontja volt. És nem azért, mert Mick bemutathatta a rá jellemző karkörzéseit, hanem azért, mert aki figyelt, észrevehette: most ez az Angie kicsit más, mint általában. Ez Sir Michael Jagger gyászát is mutatja a nemrég tragikus körülmények között elhunyt élettársa emlékére. Amikor elhangzott az utolsó taktus, Keith odalépett jó barátjához, és ökölbe szorított kezét hozzáérintette Mick ökléhez.

Nem maradhattak el az olyan klasszikusok sem mint a Miss You, a Gimme Shelter, a Start Me Up, az It’s Only Rock ’n’ Roll, a Tumbling Dice, a Sympathy for the Devil, vagy a Honky Tonk Women, és ismételten rácsodálkozhattunk, hogy milyen remek zenészekkel vette körül magát a Stones, és még mindig milyen kiváló énekesnő a vokalista Liza Fischer. De alapjában véve a helyzet az, hogy a már több mint fél évszázados banda még mindig a csúcson van, és bár a nagy meleggel az elején nagyon küzdött Jagger, de egy pillanatra sem tűnt úgy, hogy ez az együttes ma már csak saját maga karikatúrája, melyben négy hetven feletti vén szatyor hülyét csinál magából, hogy nem tudja abbahagyni. Nem, sőt ellenkezőleg: a két órás koncert annyira ki van találva, annyira precíz, annyira magával ragadó, hogy a hollandus apák és nagyapák fiai-lányai és unokái is úgy érezhetik, ezért érdemes volt eljönni, és eljönnének máskor is.

Mick Jagger, Keith Richards, Charlie Watts és Ronnie Wood, azaz a Rolling Stones csillaga folyamatosan fénylik. Olyanok ezek az angol rockerek, mint akiket elfelejt majd értesíteni a halál, egyszerűen elképzelhetetlen, hogy rajtuk is kifog valaha a biológia – ezek az emberek mindig zenélni fognak. Most is, jövőre is, két év múlva is, öt év múlva is. Mi pedig mindig azon küszködünk majd, hogy hogy a francba szerezzünk jegyet a koncertjeikre.