Látott már igazán őszinte és vicces filmet az örökbefogadásról?

---

Debrecen - Ha még nem, itt az Instant család, ami a maga összes bájával és gondjával bemutatja, milyen az, ha nem a vér szerinti lurkóinkat neveljük a legnagyobb szeretetben. Kritika.

---

Örök igazság az, hogy minél deviánsabb egy gyermek, s minél inkább próbál ellökni magától mindenkit, annál nagyobb szüksége van az elfogadásra. A szeretetre, jöjjön az vérszerinti rokontól, tanártól, baráttól, szomszédtól, partnertől. Az Instant család az előzetese alapján tűnhetne egy újabb bugyuta és felszínes amcsi vígjátéknak, ahol csak egy alapszituáció a családon belüli problémák kérdésköre, viszont a valóság nem is állhatna ettől távolabb. A rokonok elfogadása, a gyámügyi szakemberek hozzáállása, a többi örökbe fogadó szülő dilemmái, a nagyszülők közbeszólása és a partnerkapcsolat időszakos megromlása mind témája: megmutatja, mire is vállalkozik Amerikában egy olyan gyermektelen (ám nemzőképes) házaspár, akik harmonikus életüket szinte kockára teszik azzal, hogy három állami gondozás alatt álló gyermeket az otthonába és a szívébe zár. 

Instant család

Pete (Mark Wahlberg) és Ellie (Rose Byrne) egy nap rájön, hogy negyvenesként a túl sok munka után „kiöregedtek” a gyerekvállalásból, de vágynak a családbővítésre. Megoldásként az örökbefogadás felé fordulnak, s megismerik a szabadszájú, mégis elbűvölő Lizzy-t (Isabela Moner). Ám nemcsak a tinilányt kell magukhoz venniük, hanem két kistestvérét is. Rengeteg problémát átvészelve az újonnan összerázódó család válaszút elé áll: a frissen szabadult vérszerinti édesanya ugyanis igényt tart gyermekei felügyeletére...

Egy nagyon is valós, mai történetet láthatunk köntörfalazás és felesleges szentimentális csöpögés nélkül:

az ovis korú kislány csak csipszet akar enni, és mindenért visít, a kisiskolás fiúcska a legapróbb ügyetlenkedés után is rettegve kér bocsánatot, a gyönyörű tinédzser pedig 22 éves fiúkkal akar járni, és senkiben sem bízik a világon.

Csodálkozunk azon, hogy azokat is igyekeznek minél inkább elvadítani maguktól, aki valódi törődéssel fordulna feléjük? Semmiképp. A nehéz sorsú gyermekek életének túlnyomó részében borzalmakat élnek át: drogos vagy épp prosti az anyjuk, fogalmuk sincs, ki az apjuk, az alkalmi nevelőapák pedig úgy váltakoznak az anyuka mellett, mint az évszakok. Vagy talán gyakrabban.

Mindegyikük teljesen másképp reagál a szeretetlenségre, az elhanyagoltságra, arra, hogy senkire sem számíthatnak, ha épp megfáztak vagy nem megy nekik a tanulás. Senki sem ösztönzi őket arra, hogy sportoljanak, tegyenek a jövőjükért, tiszteljék önmagukat. 

Itt jön képbe a feltétlen elfogadás, a gondokon való közös túllendülés, a végtelen türelem, amit az Instant család párosa is tökélyre fejleszt sok küszködés árán. Hiszen az örökbefogadók számára is teljesen új a helyzet, aligha tudják, hogy neveljenek gyerekeket, erre vannak a közös megbeszélések, s ilyenkor segítenek a szakértők, az egyre inkább megnyíló nagyszülők, unokatesók, szomszédok. 

A szeretet legmélyebb fokaiig lelát ez a film a maga természetességével: könnyeket csal a szemekbe anélkül, hogy erőltetetten erre törekedne, elgondolkodtat, ha úgy érezzük, hogy a magunk élete igazából idilli másokéhoz képest, s ha rádöbbenünk, hogy milyen durva előítéletek munkálkodnak azokban is, akik segítséget szeretnének nyújtani.

Mindehhez társul egy sor ütős poén, amely olykor a legdrámaibb pillanatok feloldását eredményezi: így nem válik nyomasztóvá, sokkal inkább felemelővé.

És ami felteszi a pontot az i-re: egy valós történetet visz vászonra Sean Anders rendező. (Aki eddig olyan valószínűtlenül idétlen vígjátékokat jegyzett, mint a Megjött apuci vagy a Dumb és Dumber kettyó. Feltételezhetően valaki szólt neki, hogy érdemes több észt beletolni a filmjeibe, különben örökre hasonló szinten marad.)

Az Instant családot minden olyan párnak látnia kell, akik örökbefogadáson törik a fejüket. Meg azoknak is, akik nem.