Kóbor János: a konziból lehet, hogy kirúgtak volna
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2012.12.08. 13:15 | Frissítve: 2021.12.06. 18:23
Debrecen – Legalább ötezer koncerten énekelt Kóbor János, aki a kedvenc lemezeiről, és az ötéves lányáról is mesél a Dehir.hu olvasóinak. Interjú.
Óriási koncertre készül december végén az Omega Debrecenben. Itt a zenekar legizgalmasabb korszakának progresszív dalai csendülnek majd fel – óriási show keretében, rendhagyó módon nagyzenekari kísérettel. Az 50 éve folyamatosan működő zenekar frontembere, Kóbor János ennek kapcsán nemrég városunkban járt, sajtótájékoztatót tartott Kósa Lajossal közösen, és interjút adott a Dehir.hu-nak.
Dehir.hu: Tudja, életében hány koncerten énekelt?
Kóbor János: Ötven évről beszélünk, és ha azt mondom, hogy évente száz koncertet adtunk, amivel egyáltalán nem esem túlzásokba, az akkor is ötezer. Legalább ennyi koncerten énekeltem, de ennél semmiképpen nem kevesebben.
Dehir.hu: S ehhez képest mit érez, amikor színpadra lép? Van Kóbor Jánosban némi „lámpaláz”?
Kóbor János: Nincs – és nagyon örülök, hogy soha nem is volt. Kezdetben talán azért nem, mert azzal a tudattal léptünk színpadra, hogy nem is tudunk zenélni, és úgy voltunk vele, hogy akkor ne is legyenek nagyok az elvárások. Aztán meg ahogy egyre többet játszottunk, és továbbra sem volt soha semmi baj, egyre inkább magabiztosabbá váltunk. Szóval nálunk kimaradt ez a fázis. Hazudnék persze, ha azt mondanám, hogy sohasem volt bennünk semmi egészséges drukk, de az inkább akkor, amikor már tudtuk, hogy nagyon komoly az elvárás velünk szemben, és úgy voltunk vele, nehogy valami meghiúsítsa a terveinket...
Dehir.hu: Azt mondják, nagyon szigorú önmagával és az Omegával szemben is. Vannak kedvenc Omega-slágerei? Vagy lemezei inkább?
Kóbor János: Az a baj, tényleg nem tudom úgy hallatni a dalainkat, hogy ne jusson eszembe az, amikor felvettük őket, és olykor az is, ha valami nem tetszett egyik-másikban. Csak kritikusan tudom hallgatni a dalainkat, ami persze nem jelenti azt, hogy nincsenek kedvenceim. A hetvenes évek közepén kezdődött korszakunkat szeretem talán a leginkább. Az Időrabló, a Csillagok útján, a Gammapolis dalait, egészen úgy a Babylon lemezig. Szerintem ez volt a csúcsidőszakunk, amikor szépen és rutinosan kialakult minden. A legtöbbre én ezt a három stílusváltó albumot értékelem. Aztán jött a többi, a Trans and Dance, az Egy életre szól, az Égi jel – ezek már olyan tudatosan megcsinált lemezek voltak.
Dehir.hu: Ennyi év muzsikálás után mennyire fontos a kontroll? Kinek a véleményére ad?
Kóbor János: Ilyen szempontból azt mondom, Mihály Tomi az, akit sokra tartok, mert nagyon tudatos zenész. Ő kifejezetten készült is erre a pályára, csellószakon végzett, zenészcsaládból jött. Én nem vagyok tanult zenész, viszont mindig is szerettem az énekelt dallamot a magam ízlése szerint kitalálni-kialakítani. Volt egy elképzelésem róla, hogy milyen legyen, meg tudtam azt is, mi az, amit én is el tudok énekelni, soha nem akartam öncélúan virtuózkodni. Éppen ezért mindig tanulságos volt, ha Mihály Tomi azt mondta, hogy ez érdekes, jó, de zeneileg mégsincs teljesen rendben, mi lenne, ha... S ekkor én mindig elgondolkodtam, és ha igényeltem, akkor szívesen kisegített. Érdekes ez így, mondta, mert a konziból biztos, hogy kirúgtak volna ezért a hangért, de ha akarod, akkor tartsd meg... Szerintem a zene nem kimondottan tudomány, sokkal inkább egy érzelmi dolog. Vagy tetszik, vagy nem. Ha hallgatsz egy dallamot, akkor te maga döntöd el ezt. A rockzene szerintem különösen ilyen. De mással is így vagyok, mondjuk a festészetben sem szeretem, ha megmagyarázzák nekem, miről mit gondoljak, mire mondjam azt, hogy nekem tetszik...
Dehir.hu: A zenekar nagyon hamar elindult a profivá válás útján. Az Omega egy munkahely lett innentől?
Kóbor János: Munkahelynek azért nem nevezném, de más volt az élet az Omegában és azon kívül. Mivel mi olyan sokat voltunk összezárva a turnékon, így a magánéletben kevesebb időt töltöttünk együtt, közvetlen kapcsolatban. Arról persze szó sincsen, hogy rosszban lettünk volna: csak mindenkinek jól jött az egy kicsit, hogy néha más közegben, más körülmények között is lehettünk. Szerintem ez az ötven évünkben is benne van ahogy szokták is mondani, hogy a távolság megnöveli a kapcsolat tartósságát....
Dehir.hu: Az Omega – mint a Rolling Stones – ötven éven át folyamatosan dolgozott, nem csak egy-egy koncertre gyűlt össze tízévenként. Gondolta ezt bárki is, amikor elindult diákzenekarként a csapat, hogy ilyen nagyívű történetet ír le?
Kóbor János: Az a helyzet, hogy amikor mi megalapítottuk a zenekart még a harmadik bé-ben, olyasmi terveink voltak, hogy majd az érettségiig együtt leszünk, aztán meg majd megy mindenki másfelé. Egyszerűen arra gondoltunk, milyen jópofa történet lesz ez így, majd játszunk sulibulikban, lánygimnáziumokban, szalagavatókon. Aztán később a helyzet úgy alakult, hogy mindig tovább és tovább együtt tudtunk maradni, jött egyik koncert a másik után – és ebből lett az ötven év.
Dehir.hu: Egy rockzenészt nehéz úgy elképzelni, mint egy nyugdíjast, aki otthon ül, nézi a tévét vagy ultizik a haverokkal...
Kóbor János: Ezen már túl vagyunk, hiszen én már nem is tudom, hányadik nyugdíjas évemnél tartanék, ha ezt választottam volna. Én az életbe ennél kihívóbban, merészebben vágtam bele mindig is. Hatvanöt éves koromban született a kislányom, most ötéves a kis Lénácska és nem érzem azt, hogy ez felelőtlenség lenne részemről.
Dehir.hu: Nem is akármilyen nevet kapott! Csak nem Dimitrij súgta? (Dimitrij Lénáról mesélt – ezt énekli Kóbor János a Léna című dalban. A szerk.)
Kóbor János: Az volt a legfurcsább benne, hogy már nagyon vártuk, és azt is tudtuk legalább fél éve, hogy kislány lesz – de még nem találtuk ki a nevét. S már majdnem ott voltunk a szülőszobánál, ahol a kis karszalagokat teszik fel a babákra, hogy akkor most már tényleg mondjatok egy nevet. Akkor esett le, hogy nem is lehet más. Csakis Léna.
Dehir.hu: Debrecenben is sokszor megfordult az Omega.
Kóbor János: Az első komolyabb országos sikerünk is Debrecenhez fűződik, itt játszottunk ugyanis még a hatvanas években a Hajdúsági Fesztiválon... Megmondom különben, hogy minden helyszínre úgy emlékszem, mintha most lenne, még a korai időszakra is, amikor voltak koncertjeink a Bartók Teremben, az Aranybikában, vagy a Nagyerdei szabadtéri színpadon, később a Kisstadionban, majd a Hódosban. De említhetem a Főnixet is, ahol még csak egyszer játszottunk. Míg a legtöbb városban különben volt egy-egy helyszín, és mindig odamentünk, Debrecenben nagyon sokféle helyen megfordultunk az évek során. Amikor jöttünk el a színház előtt, akkor is mondtam, hogy itt is zenéltünk... Egy maradt ki talán csak, bár az is szóba jött, mert a Szimfónia & Rapszódiát itt akartuk bemutatni: ez a Kölcsey, ez nem jött össze, de talán azért is alakult így, mert az méretében egy picit alatta van azon, ahol mi meg tudunk szólalni. Ezt azért sajnálom, bár még nincs kizárva, hogy egyszer oda is elmenjünk, ne maradjon már Debrecenben olyan helyszín, ahol nem játszott az Omega...
Dehir.hu: Ötven év után talál még valami érdekeset a rockzenében?
Kóbor János: Úgy érzem, ez a fél évszázad a rockzenét szépen körbezárta. Nagyon nagy és nagyon új dolgokat már nemigen lehet várni, mert tulajdonképpen egyik műfaj sem élt ilyen sokáig. Persze, azért ez nem jelenti azt, hogy nem lesz semmi ezután. Azért minden tiszteletem azoké, akik ma is valami újat keresnek, illetve próbálnak hozni. Én egy kicsit mindig úgy érzem, amikor hallok valamit, hogy az már valamire emlékeztet. Nálam az utolsó, amire azt mondtam, hű, milyen jó ez, az a U2 volt a nyolcvanas évek közepe táján. Azóta valahogy már nem kapom fel semmire a fejemet. Sok az olyan Beatles-szerű zenekar, mint az Oasis. De mondhatnám a Coldplay-t is, ami szintén jó, de valahol a U2 egyik mellékága... A hard rock zenekarokról nem is beszélek, mert tényleg az az egyik legjellegzetesebb brit irányzat, de ott már tényleg nagyon nehéz bármi újat hozni. Ugyanakkor nagyon jó zenészekből állnak a mai zenekarok, akár itthon, akár külföldön is. Az azonban már nem jellemző, hogy egy Pink Floydot felfedezzek magamnak, vagy akár egy Queent. Emlékszem, hogy amikor Nyugaton turnéztunk, s valamikor a hetvenes évek elején láttuk a Queent, akkor azonnal tudtuk, hogy ez valami nagy csoda lesz. Vagy amikor Frankfurtban az AC/DC-t először láttuk, akik akkor még szinte tizenéves srácok voltak, akkor is azonnal tudtuk, hogy ebből még mi mennyi minden kijöhet. Ma már nincsenek ilyen rácsodálkozások. Ezek a mellékágak, ez a kicsit etnikus, kicsit világzenés vonal engem nem foglalkoztat. Ezek nem tartoznak oda ahhoz az igazi brit zenei világhoz, amit én nagyon szeretek, ezek engem nem emlékeztetnek a Led Zeppelinre vagy a Pink Floydra...
Dehir.hu: Vagy az Omegára...
Kóbor János: Vagy az Omegára...
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)