Itt az ideje a nevetésnek
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2021.12.26. 13:10 | Frissítve: 2021.12.28. 09:13
Debrecen – Ez egy olyan este, amikor minden összekavarodik. Lehet, hogy nem is olyan jó ötlet mások hülyeségén mulatni? Kritika.
Ilyenkor, december végéhez közeledve erősen úgy érezzük, hogy nem csak az év fáradt el borzalmasan, hanem mi magunk is. Hosszú volt a januártól idáig terjedő időszak, s bár még mindig van bent néhány nap szabadságunk, esély sincs rá, hogy mindet kivegyük. Lelki szemeink előtt ugyan ott lebeg a kép, hogy otthon javában készül a káposzta, a hal meg a beigli vacsorára, íróasztalunkon azonban halomban tornyosulnak az akták… Javában tart az év végi hajrá, s ha végre ki tudunk szabadulni a mókuskerékből, meg szerencsésen túléljük az ajándékokért vívott kíméletlen küzdelmet az üzletekben, vagy a nagy szilveszteri buliszervezést, másra sem vágyunk, mint hátradőlni – és lazítani. S nem feltétlenül otthon, a sütés-főzés romjain.
Fotók: Máthé András/Csokonai Színház
Hanem színházban, szép ruhában, hozzánk hasonlóan szórakozásra vágyók társaságában. Természetes emberi igény ez. Ahogy az is, hogy
a hosszú sötét időszakban szeretnénk egy jót nevetni. Minden különösebb és magasztosabb célok nélkül.
Nézni ki a fejünkből, vigyorogni a poénokon, és élvezni azt, hogy most nincs igazi tétje semminek. Egyszerűen csak szeretnénk jól érezni magunkat.
A Csokonai Színház idén (is) figyelt arra, hogy ezt az elementáris vágyunkat sikerüljön kielégíteni. Francis Veber komédiája, az 1993-ban bemutatott Balfácánt vacsorára visszatérő vendég a hazai színpadokon. (Nem véletlenül készült belőle film is 1998-ban, amit Dilisek vacsorája címmel vetítettek a hazai mozik.)
Debrecenben llja Bocsarnikovsz vitte színre, akinek rendezéseit látva (Lear, Don Quijote, Óz) a néző sohasem mehetett haza úgy, hogy ne érezte volna azt, igazi színházi élményben volt része. Most sem alakult ez másképpen – bár azért az tény, hogy Veber nem Shakespeare, s hogy az Óz egészen másféleképpen épült be a gondolkodásunkba, mint ez a valóban szórakoztató komédia.
Ami közel harminc éve friss, üde és zsenge volt, mint a friss zöldség, az manapság már inkább egyfajta tradicionális ételízesítőre emlékeztet, amit ugyanakkor bátran adagolhatunk a levesbe, nem fogja elrontani. A Balfácánt vacsorára sztorija, hogy néhány barát azon verseng, ki viszi a nagyobb balféket a közös vacsorájukra. Pierre (Vranyecz Artúr) nagyon készül az estére, hogy bemutassa barátainak új „szerzeményét”. Csakhogy történik vele egy kis baleset: a dereka becsípődik, összebalhézik a feleségével, és amikor megérkezik hozzá a vendég (Mercs János) – a balfácánok reménybeli bajnoka – minden a feje tetejére áll. De olyan szinten, amiről a jó nevű párizsi könyvkiadó rémálmaiban sem tudott elképzelni.
A CSIL, azaz a Csokonai Irodalmi Labor (leánykori nevén az IPK) színházterme ehhez a komédiához kiváló helyszín. A díszlet egyszerű (és dekoratív): egy párizsi lakás nappalija, minden ott történik. (Töredelmesen bevallom, engem nagyon emlékeztetett az Őszintén szólva világára.)
A történet határozottan nem napjainkban játszódik. A jelmezek, a frizurák alapján abban az időben, amikor egy adótisztviselő simán mehetett vállig érő séróval a melóhelyre. Még nincsenek mobiltelefonok, egy nyomógombos készülékkel kínlódnak a szereplők.
Amiről a fiatalabb nézőknek nem túl sok emléke lehet – ez ugyanis még nem az internet, nem a mobilok kora. Cserébe viszont bátran állíthatjuk: ahogy a Jó barátok sem játszódhatna napjainkban, valójában ez a sztori sem működne ma. Nem lennének félreértések, olyan kavarodások, mint itt. Ha ma valaki szeretne valakit, vagy valamit megtalálni, bepötyögi a mobiljába, rákeres a Google felületén, ráír a haverjaira a Facebookon, vagy Messengeren, esetleg beszól a Párizsban Hallottam csoportba, hogy tudja-e valaki… S máris jönnének a hozzászólások, az információk (persze, a vállalhatatlan és színvonal alatti kommentek is) – de az már egy másik komédia lenne.
A Balfácánt vacsorára azért működik közel három évtized után is, mert – egészen prózaian és egyszerűen – jó párbeszédekre, szórakoztató jelenetekre épül. Nem akar több lenni, mint ami. Itt nem fogunk magunkra ismerni, nem fogunk azzal szembesülni, hogy azért nevetünk, mert bizony mi is pont ilyenek vagyunk. (Mi nem ilyenek vagyunk: legfeljebb még ilyenebbek… De az egészen más kategória.)
Pierre, a lesérült könyvkiadó szerepében Vranyecz Artúr és a kisstílű, de saját szakmájában mégis nagymenő adótisztviselő Chevalt játszó Kránicz Richárd telitalálat.
A Christine-t játszó Tolnai Hella eleganciája egészen franciás, a nimfomán Marlene szerepében pedig Edelényi Vivien pont annyira sok, mint amit a szerep elvár tőle. Papp István sokoldalú színész, van érzéke a komédiázáshoz is, amire Pierre haverja, Leblanc bőrébe bújva van is lehetősége. Ahogy Mercs János is azt a teljesítményt nyújtja, amit tőle megszokhattunk, bármiben jó, bármit jól hoz: de itt a hangsúly a teljesítményre kerül, nála én nem éreztem azt az elementáris lazaságot, ami Vranyecz vagy Kránicz játékát jellemzi. Él a figurája, ott vannak a helyén a gesztusai, kellően dilis, kellően bosszantó és idétlen, a poénok ömlenek ránk vele és tőle függetlenül is. Akivel nehéz mit kezdeni, az az orvos, doktor Archambaud figurája. Hiába veszi fel meg le a fehér köpenyt Bakota Árpád, valójában nem igazán értjük, mit keres itt, amikor semmi olyat nem tesz hozzá a sztorihoz, amit ne tudnánk, vagy ne tudnánk meg mástól. (Például a feleségtől.)
Az előadás így is jó, kellően kikapcsol – még ha kissé hosszú is, mert három órát nem egyszerű végigkomédiázni. Mi azért élvezzük, kell ilyen könnyű este, ránk fér a nevetés.
További fotókat, teljes szereposztást és információt arról, legközelebb mikor láthatják az előadást itt, a Csokonai Színház honlapján találnak.