Ibsen konyhájában Debrecenben és Svédországban is ugyanaz készül
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2022.10.30. 11:45 | Frissítve: 2022.11.01. 11:26
Debrecen – S legyen az bármi is, örülhetünk neki, mert jó. Szeles Judit erős prózakötettel jelentkezett.
Nem tudok teljesen távolságtartó módon gondolni Szeles Juditra és írásaira, tekintettel a megmásíthatatlan tényre, hogy régi ismeretség fűz hozzá abból az időből, amikor még kezdő tollforgatók voltunk. Fiatalok, lelkesek és elszántak. S csak az évek szálltak velünk, a lelkesedés és elszántság – meg persze az irodalom iránti elkötelezettség – maradt.
Szeles Judit Uppsalában (fotó: https://www.facebook.com/szelesjuditterez)
Évek óta fontos pillanat az, amikor Judit levelet ír, mikor érkezik Magyarországra, s azon belül is Debrecenbe, ahova annyi szál fűzi, s egyeztetünk, mikor és hol fogunk találkozni. A forró idei nyáron gyöngyöző homlokkal üldögéltünk egy István úti kerthelyiségben, s beszélgettünk versekről, szépprózáról, életről, háborúról, Svédországról, tervekről, örömökről. S arról, hogy szeretném mihamarabb kézbe venni az Ibsen a konyhában című kötetet. Amit – bevallom őszintén – nagyon gyorsan kivégeztem. Érdekelt is, vitték is a sorok a tekintetemet. Viszont egy költözés és a költözéssel járó felfordulás az Ibsent elkeverte, és csak a napokban került elő egy doboz mélyéről. (Tudjuk, ismerjük Murphy törvényeit: az utolsóból, természetesen.)
A régi ismeretség sem gátolt azonban abban, hogy ne csak kíváncsi, de egyúttal tárgyilagos olvasója maradjak Szeles Judit novelláinak. Ebben nincs pardon, bocsánat, tréfa: versekről, prózákról beszélni és írni csakis kíméletlen őszinteséggel lehet.
Az Ibsen a konyhában (Prae, 2022) sajátos hangulatú és nagyon vegyes összeállítású kispróza-gyűjtemény. A lassan húsz éve, 2003 óta Svédországban élő szerző számára a magyar nyelv ugyanaz, mint korábban. Eszköz, nyersanyag, lételem. Lehet, hogy ablakából svéd tájakra lát és a boltban más áron vesz kenyeret, mint ahogy itthon tenné, de az a határozott érzékenység, ahogy az anyanyelvhez viszonyul, ugyanolyan intenzív, mint pályája elején volt. Szeles Judit elsősorban költőként ismert, ám a műfajokkal könnyedén bánik. Verseskötetei (Ilyen svéd, Szextáns) olykor történeteket mesélnek el, az Ibsen a konyhában novellái pedig olykor egészen lírai tónusokkal élnek.
A négy ciklusba szervezett írások (Irigység, Csontváz a padláson, Umberto és a svéd rendőr találkozása a boncasztalon, Egy senki élete) alapvetően az életet és a művészetet vizsgálják. Azt, ami a miénk. Vagy szeretnénk, ha az lenne. (Mi, esendő, nyűgökkel, gondokkal, álmokkal teli emberek, legyünk bárhol is éppen.) Az első oldaltól érződik, hogy írójuk nem akar senkinek megfelelni, csak önmagának. Nem akar beállni semmilyen sorba, nem akar irodalmi táborokhoz csatlakozni, egyszerűen írni szeretne arról, ami foglalkoztatja. Az első szöveg, az Irigység igazi mély víz az olvasónak, az egy-két-három oldalas kisprózákhoz képest kifejezetten terjedelmes, majdnem harminc oldalas írás. Hosszú, ismétlődésekkel teli mondatok sodorják előre az olvasót, s viszik egy ismerős, kíméletlen világba, ahol nem is annyira egyértelmű, ki milyen is valójában, s főképpen hova is futhat ki ez a történet. Talán lehetne rövidebb, talán elég lenne feleennyi is erről, akkor is tudnánk, miről van szó. De Szeles Judit nem kegyelmez, húz magával.
„Mindig olyan szerettem volna lenni, mint te, sikeres, befutott, csak a kínszenvedések,a gyötrelmek, az alkohol nélkül, anélkül, hogy eladnám a lelkemet az ördögnek, anélkül, hogy lepukkant krimókban tetves, loncsos, bozontos emberekkel igyam a pálinkát, vagy állandóan az utasokat figyelném a vonaton, hogy mikor fogják ellopni a munkaeszközömet, a laptopot…”
Erős felütés, és ez az őszinte, pontos, visszafogottan költői hang végigkíséri az egész kötetet. Ha nagyon szeretnénk címkézni, mondhatjuk, hogy az első ciklus az irodalom mocsarából tudósít. A második lelki életünk kínjait boncolgatja már-már fájdalmas őszinteséggel (a Szextárs matróza mintha a Szextáns verseiből szökött volna ide), a harmadik a testet vizslatja (az Umberto és a svéd rendőr találkozása a boncasztalon címen jegyzett szöveg a provokációt is a legtermészetesebben valósítja meg, a Mortadella pedig a tárcákra jellemző tömörséggel mutatja meg, milyen lehetetlen a halál és az is, ahogy próbáljuk feldolgozni, megélni, túlélni). A negyedik pedig az utazások világába visz. Persze, mindez egy lehetséges olvasat csak. Ami egyértelmű viszont, hogy a szövegekben a régi és az új otthon, mindkét ország világa megjelenik. Finom utalások idézik meg a szerző olvasmányélményeit. Sok minden érdekli és foglalkoztatja, és mindezt természetes közvetlenséggel tárja elénk olykor iróniától, öniróniától sem mentes prózáiban.
Szinte minden Szeles-írás más és más hangulatú, más stílusú, miközben az egész kötet mégis egységes képet mutat. Olyan, mint szerzőjük, aki már tizenévesen érett és meghökkentő, kifejezetten erős szövegekkel jelentkezett, csak valami oknál fogva méltatlanul nehezen tudott belépni az irodalom világába.
Meglehet, kellett az is, hogy kicsit távolabbra kerüljön, hogy egzotikus legyen, hogy így legyen más. Miközben ugyanazt csinálja, mint mindig is. Ír, jókat.
S ha az olvasó fogékony rá, húzza magával a saját világába, ami nem véletlenül lehet ismerős számunkra. Így nézve pedig szinte mindegy, hogy Hajdúböszörményben, Debrecenben, Strömstadban vagy Uppsalában születnek a Szeles-szövegek.
Kapcsolódó cikkek:Cím | dátum |
---|---|
Szextáns: Strömstad és Debrecen között eltörpülnek a kilométerek | 2018.06.20 |