Hullámok Honolulu partjainál
Szerző: Wiedemann Krisztina | info@dehir.hu Közzétéve: 2012.03.10. 12:59 | Frissítve: 2012.03.11. 16:26
A Kerülőutak főszerepére hiába ácsingózott, az Utódok főhősét azonban már eljátszhatta. George Clooney a görög származású rendezőt, Alexander Payne-t segítette ki. A közös munka az Utódok forgatókönyvíróinak hozott Oscar-díjat.
A középkorú férfiak válsága Alexander Payne filmrendező válsága is, aki nem egyszer vállára vette már gondjaikat, bajaikat. A Gimibosziban egy tanárt (Matthew Broderick) tett meg tinédzserek céltáblájává, a Schmidt történetében egy frissen nyugdíjazott biztosítási ügynök (Jack Nicholson) lába alól húzta ki a szőnyeget, míg a Kerülőutakban egy középkorú regényírót tanított meg felejteni – nem kis munka árán. 2011-ben Kaui Hart Hemmings regényének történetébe, és annak főhősébe, Matt Kingbe (George Clooney) kapaszkodott bele. Fájdalommal pakolta tele a Hawaii-on élő ügyvéd zsákját, akinek nemcsak a felesége, hanem két kamasz lánya is sok fejtörést okoz a filmben. Clooney helyzete Nicholson helyzetére hasonlít a leginkább, az ügyvéd karaktere azonban nélkülözi az ügynök vadságát.
Matt King egy napon arra a hírre siet haza, hogy a felesége kómába esett egy motorcsónak baleset következtében. Szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni a helyzettel: előbb csak sajnálkozik, majd fogadkozik, később hagyja, hogy elterelje a figyelmét a kisebbik lánya, Scottie (Amara Miller), aki vadóc kamaszként nehezíti meg a saját és mások hétköznapjait. Nagyobbik gyermeke szintén lány, egy távoli szigeten bentlakásos iskolában tanul, és amikor az apja és a testvére hazahozzák, kiderül, az ő fejében sincs minden rendben. Úgy tűnik, hogy a film pillanatában egyszerre kerül felszínre minden baj, egy szemvillanás alatt pukkad ki a lufi.
Távolról sem a klasszikus értelemben, de valójában romantikus filmet nézünk. Egy szerelem köré szövődik ugyanis valamennyi szál, melynek lángja már csak az egyik felet emészti. A férfit, a középkorú családapát, aki úgy hiszi, a baleset ragadta el tőle a nőt. Tiszta és szomorú szívvel tekint vissza kapcsolatukra, megfogadja, hogy ha felébred, kárpótolja a nőt a kiesett évekért, azért, hogy a munkáját mindig előbbre sorolta, mint őt. Már épp a részleteket tervezi, amikor felvilágosítják: Brian Speer ingatlanügynök személyében egy harmadik is bekerült a képbe. Matt a legközelebbi barátoktól kér felvilágosítást, akik bár nem tagadják a dolgot, vonakodnak a közléstől, mondván, hogy Elizabeth (Patricia Hastie), az asszony nincs abban az állapotban, hogy védekezhessen. A film kulcsmondata hangzik itt el, mely magában foglalja azt a fajta viszonylagosságot, ami szervezi a film egészét. A megbántott férfi dühét, a gyerekek haragját és megbánását ugyanaz a néma fal veri vissza: Elizabeth félholt, öntudatlan és kommunikációra képtelen állapota. A nő válaszai híján valamennyi sértett félnek befelé kell megvívnia a maga harcát, mert nincs jelen, vagy nem úgy van jelen a „vádlott”, hogy védekezhetne, vagy egyáltalán szólhatna valamit a saját érdekében.
Payne filmje most is szókimondóbb, mint a hollywoodi kollegák filmjei, és hozza azt a gyengédséget és elmélyültséget, ami elvárható. Az összetettséget azonban sajnos nélkülözi, nem képes például elhitetni velünk azt, hogy az összegubancolódott szálak apa és lányai között kielégítő módon kiegyenesedtek. A rendező megelégszik a felvetésekkel és a megoldásra tett utalásokkal, vagyis épp a lényeget negligálja.
Payne azokat a színészeket szereti, akik a forgatókönyv kedvéért hajlandók mindenre; nem pusztán ambiciózus színészek, hanem érett egyéniségek. Olyanok, mint Jack Nicholson, vagy épp George Clooney. Utóbbi nem kínál nekünk forradalmi újdonságot, inkább valamiféle letisztultság árad a játékából. Egyetlen kihívója akad csak az Utódokban, filmbéli apósa (Robert Forster), aki erkölcsi tartásával magasodik családtagjai fölé.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)